Az államok szerepe az innovációban

Amikor egy kutatási projekt zsákutcába jut, akkor az állam állja a költségeket. Azoknál viszont, amelyek nyereségesé válnak, a helyzet gyakran teljesen más, a vállalkozóknál jelenik meg a profit.

A globális egyenlőtlenség erőteljes növekedése és a topjövedelmű rétegek körében tapasztalható vagyonkoncentráció egyik előidézőjének az innováció és a globális piacok közötti kölcsönhatás tekinthető. Egy ügyes vállalkozó számára egy technológiai újítás több milliárd dollárt hozhat, köszönhetően a szabályozási védettségnek és a globális piacok azon természetének, amely szerint a győztes mindent visz. Gyakran nem kap kellő figyelmet azonban az, hogy a közpénzek mekkora szerepet játszanak a magánvagyonok koncentrálódásában.

Ahogy arra Dani Rodrik közgazdászprofesszor nemrégiben rámutatott, az USA-ban az új technológiákba történő alapberuházásokat nagy részét közpénzből finanszírozzák. Ez a finanszírozás történhet közvetlen módon, például olyan intézményeken keresztül, mint a védelmi minisztérium vagy a Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH), illetve közvetett módon, adókedvezmények, közbeszerzések, illetve kutatóközpontoknak nyújtott támogatások révén.
Amikor egy kutatási projekt zsákutcába jut – ahogy sok szükségszerűen így végzi –, akkor az állam állja a költségeket. Azoknál viszont, amelyek nyereségesé válnak, a helyzet gyakran teljesen más. Amint egy új technológiát kifejlesztenek, a magánvállalkozók a kockázati tőke segítségével azt a globális piac keresletéhez igazítják, ideiglenes vagy hosszú távú monopol pozíciókat hoznak létre, és így jelentős profitra tesznek szert. Az állam viszont, amely a fejlesztések jelentős költségét állja, alig vagy egyáltalán nem részesül a haszonból.

Ez történik a Jeffrey Sachs közgazdászprofesszor által példaként felhozott, a hepatitis C gyógyítására szolgáló gyógyszer, a Sovaldi esetében is. Ahogy Sachs kifejtette, a gyógyszert gyártó Gilead Sciences nevű cég kezében van a gyógymóddal kapcsolatos szabadalom, amely 2028-ig szól. Ennek eredményeként a Gilead monopolárakat alkalmazhat: 84 ezer dollárt kér el egy 12 hetes kezelésért, jóval többet annál a pár száz dollárnál, amibe valójában a gyógyszer előállítása kerül. Tavaly a Sovaldi és a Harvoni (egy másik gyógyszer, amelyet a Gilead 94 ezer dollárrét árul) eladásából származott bevétel 12,4 milliárd dollárt tett ki.

Sachs számításai szerint a magánszektor kevesebb, mint 500 millió dollárt költött a Sovaldi kifejlesztését szolgáló kutatás-fejlesztésbe. Ezt az összeget a Gilead néhány hetes forgalmazás után képes volt kitermelni. Jelentős állami finanszírozást kapott ugyanakkor az a start-up cég, amely kifejlesztette a gyógyszert, és amelyet később a Gilead felvásárolt.

Az OECD és az Eurostat közös adatai azt mutatják, hogy a közvetlen állami források 2012-ben az amerikai kutatás-fejlesztési kiadások 31 százalékát tették ki. A közvetett állami hozzájárulás, mint az adókedvezmények pedig legalább 35 százalékra emelték ezt a szintet. Ezen állami kiadásoknak köszönhetően néhány vállalkozás gyakran hatalmas haszonra tesz szert, ami a túlzott mértékű jövedelmi koncentráció fő előidézőjének számít.

Számos módon meg lehet változtatni ezt a helyzetet. Dani Rodrik olyan állami kockázatitőke-társaságok, állami alapok létrehozását javasolja, amelyek tulajdont szereznének az állami finanszírozás által elért innovációkért cserébe. Másik megoldás az adózási jogszabályok módosítása annak érdekében, hogy csökkenjen a cégek vagy magánszemélyek azon profitja, amely állami pénzből finanszírozott kutatási eredményeknek köszönhető.

Mindkét megoldás azonban nehézségekbe ütközik. Az állami alapokat meg kellene védeni a pártpolitikusoktól, talán úgy, hogy csak szavazati joggal nem bíró részesedést kapnának. A közpénzből finanszírozott kutatások haszonélvezőivel szembeni adóemelések kérdése is problematikus, miután nehéz meghatározni a technológiai újítás és az abból létrehozott vagyon közötti kapcsolatot. Emellett a globális tőkemozgás és az adóelkerülés is gondot jelenthet, amely téren a G-20-ak még csak most kezdtek hozzá a probléma kezeléséhez.

Más megközelítések is lehetségesek, így szóba jöhet a szabadalmi jogszabályok szigorítása vagy a monopolisztikus iparágak, például a gyógyszeripar árszabályozása, amely lehetőséggel már számos piacgazdaság élt. A kutatásba és az innovációba áramló közpénzek csökkentése azonban nem lenne megoldás, ugyanis ez a gazdasági növekedés egyik fontos motorja.

Copyright: Project Syndicate, 2015. www.project-syndicate.org

Szerző: Kemal Derviş, a Brookings Institution alelnöke, Törökország volt gazdasági minisztere
Forrás: vg.hu

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal