Az idő relatív…

Egy hangulat, amit szeretnék megosztani veled…

Az egyik barátom nagyon beteg és ilyenkor az ember a tehetetlenséget jobban viseli, ha bölcselkedik. :)

Nem azt értem az idő relativitásán, amit Einstein gondolt erről. Számomra ez a relativitás ott érhető tetten, hogy az életünk oly rövid, oly porszemek vagyunk, hogy életünkkel alig hagyunk nyomot. Így aztán alapvetően – ilyen nézőpontból – mindegy, hogy mi történik az életünkben, mekkora vagyont, milyen tárgyakat halmozunk fel, milyen élményekkel gyarapodunk. A lényeg az, hogy képesek vagyunk-e valami nagy dolgot véghez vinni. Valami maradandót. Nem mindenkinek adatik meg, hogy feltaláló, politikus, szellemi vezető lehessen, de minden ember számára megadatik a lehetőség, hogy életével mindenképpen hozzá tegyen a világhoz valami fontosat, vagy csak jót.

Mire gondolok? A legegyszerűbb dolgokra (is). Aki gyermeket vállal és azt tisztességgel felneveli, embert farag belőle, akire büszke lehet, az máris tett valami nagy dolgot. Azok is képesek nyomot hagyni, értelmes életet élni, akik visszatekintve életükre, elmondhatják, hogy tisztességgel éltek:

  • Betartották az emberi együttélés szabályait.
  • Nem okoztak fájdalmat,  sérülést más embernek (élőlénynek?).
  • Ha elkövettek is valami hibát, azért őszintén elnézést kértek és ki tudták a hibájukat javítani, a dolgot jobbá tenni.
  • Tudatos életet éltek, nem csak sodródtak. Voltak céljaik, nemes tetteik.

Hosszan lehetne még folytatni a felsorolást, de talán ennyiből is meg lehet érteni, hogy mire gondolok. Ha egy ember képes az életét így leélni, akkor nyugodtan hajthatja örök pihenésre a fejét. Gondoljunk bele, hogy ha mindnyájan így élnénk, akkor az emberek közössége mennyire más képet mutatna….

Visszatérve az idő relativitásához: nem az számít, hogy mennyit éltünk meg, milyen hosszú idő jutott részünkre, hanem az, hogy hogyan éltünk. És ezért relatív dolog az idő, mert csak az számít, hogy mit tettünk és nem az, hogy mennyi idő alatt és mikor. Egy mosoly, egy mondat képes lehet “megváltani” a mi kis világunkat.

 

orangyal2

Célunk a boldogság?

Az emberi kor hajnalán, de később is gyakran adódtak olyan helyzetek, amikor az egyén elveszítette jelentőségét, csak a faj, az emberi közösség számított. Ilyen helyzetekben csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e alárendelni az életünket a nagyobb céloknak?

A mai kor embere nem közösségi ember, hanem elsősorban individuum. Legalábbis a nyugati kultúrkörben…

Ezért gondolják sokan, hogy az életük értelme (célja?) az, hogy boldogok legyenek. Tárgyakkal és élményekkel veszik körbe magukat, kielégíthetetlen éhséget éreznek (étel, szex, élvezetek széles köre) és nem értik, hogy az éhség miért nem csillapodik és miért nem érik el az elégedettség, a boldogság egy végső stádiumát?? Mi kell még hozzá? Mennyi és miből?

A belső béke és a valós célok

Jobb azoknak, akik időben észreveszik, hogy az élet miről is szól. Képesek változtatni az életükön. Új közösségeket keresnek, célokat, amelyek értelmes és maradandó dolgok felé mutatnak. Megértik, hogy a keresett békét, nyugalmat, – ha kell hívjuk boldogságnak – csak és kizárólag saját maguk által teremtett belső békében találhatják meg. Az is relatív, hogy ki mikor jut el ide, csak az számít, hogy eljusson. Ne félelemmel, szűkölve és kétségek, szorongások között távozzon az élők sorából. Ne vágyak, beteljesületlen vágyak és mások iránt érzett késői megbánás, elmulasztott mondatok, ki nem mondott érzések és megoldatlan feladatok nyomasszanak bennünket. Még életünkben találjuk meg a békénket, tegyük rendbe a dolgainkat és megbékélve távozzunk.

Minden relatív. Kevés vagy sok idő jut-e számunkra? Minek kell beleférnie az életünkbe? Milyen életet élt az a baba, akinek csak pár nap jutott, de rámosolygott a világra és édesanyjára? Biztos, hogy teljes életet él, aki 100 éves korában hal meg? Szerintem inkább az a kérdés, hogy milyen életet élt és nem az, hogy mennyi időt…

 

 

 

 

 

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal