Demográfiai csapda, nyugdíjkor, bevándorlás

Ahhoz, hogy ne romoljon az adóssághelyzet a következő néhány évtizedben, vagy a nyugdíjakat kell a felére csökkenteni, vagy a teljes munkaképes korú lakosságnak kellene szigorúan napi 10 órában dolgozni, vagy 10 hazai munkás mellé 10 bevándorlót kell betelepíteni. Vagy ezek tetszőleges kombinációja.

Kíméletlen tudomány a demográfia

2050-re feleannyi munkaképes korú ember jut majd az időskorúakra, mint ma, egyes európai országokban pedig belátható időn belül bekövetkezhet, hogy több lesz az időskorú, mint a munkapiacon aktív ember. A közvélemény számára meglepő lehet ez a folyamat, hiszen ma még sokszor inkább a túlnépesedési problémákról szólnak a hírek. Pedig a friss számítások szerint a világ népessége 2050-ben eléri a maximumát 9 milliárd fővel, sokkal korábban, mint arra korábban számítani lehetett. A termékenységi mutatók alapján már most sem nőhetne a népesség, azonban a társadalom öregedése egy ideig még képes ellensúlyozni az alacsonyabb születésszámot. A hosszan elhúzódó trendek kíméletlenek, a munkaképes korú lakosság csökkenése már a sokkal jobb helyzetben lévő fejlődő országokban sem várat magára sokáig.

Ezúttal azonban a szélesebb értelemben vett fejlett országokra (köztük Magyarországra) koncentrálunk, ezen belül is leginkább az Európai Unióra. Egy nyáron megjelent tanulmány (Marga Peeters-Loek Groota: Demographic Pressure in the European Union) megállapította, hogy a demográfiai folyamatok akkora lyukat ütnek az állami költségvetéseken, amihez képest a mostani európai adósságválság hatásai szinte eltörpülnek. Például ha Magyarország szeretné magát tartani a csökkenő államadósságpályához, akkor nem elegendő csupán a ma ismert problémákban (magas kamatszint, gyenge növekedési kilátások) helytállnia. Emellett a modellszámítások szerint 2010 és 2025 között az elöregedés hatására képződő 12 százalékos GDP-arányos adósságtöbblettel is kezdenie kell valamit. 

Mit lehetne tenni?

Egyértelműnek látszik, hogy a fejlett világ ezen kiadásait tartósan nem tudja senki megfinanszírozni. A lehetséges megoldásokat nyilván az alapösszefüggés körül érdemes keresni. Az eltartók körének bővítése, illetve az eltartottak számának csökkentésén túl a fajlagos befizetések és kiadások változtatása jöhet szóba.

A fent idézett tanulmány négy forgatókönyvet vizsgál részletesen. Az egyik szerint egyszerűen (1) az egyensúlyt újra megteremtő kiadási szintre kell hozni a nyugdíjakat. A másik, kevésbé fájdalmasnak tűnő mód, hogy (2) a munkaképes korúak aktivitását növeljük addig, hogy a költségvetés bevételei fedezetet nyújtsanak az öregkori ellátásra. Persze ahelyett, hogy az ország jelenlegi lakosai dolgozzanak többet, (3) a bevándorlás is segíthet. A legnagyobb sikerrel első pillantásra (4) az idős korúak foglalkoztatásának növelése kecsegtet, hiszen ez mindkét oldalról (több aktív, kevesebb nyugdíjas) javítja az egyensúlyt.

Nyugdíjfelezés

A demográfiai nyomást a szerzők úgy értelmezik, mint a változásokból származó költségvetési többletkiadást. Ezek a többletkiadások egyrészt a nyugdíjrendszerből, másrészt az egészségügyi rendszerből fakadnak, mégpedig egyrészt azért, mert az időskorúak számának növekedésével az ilyen típusú kiadások emelkednek, másrészt azért, mert a kiadások fedezetét előállító aktív korosztály zsugorodik.

Amennyiben ezt a feszültséget teljes egészében a nyugdíjak csökkentésével kívánnák kezelni az országok, akkor a szerzők számításai szerint 2040-ig több mint 35%-kal kellene csökkenteni a nyugdíjakat, a következő évtizedekben pedig a 2010-es szint felére süllyedne az „egyensúlyi nyugdíj”. Ráadásul a szerzők megjegyzik, hogy a nyugdíjat nominális értéken számolták. Két százalékos éves átlagos inflációt feltételezve kiszámolhatjuk, hogy 2040-re a nyugdíjunk a mostani harmadát érné el. Természetesen ez a politikailag is nehezen képviselhető megoldás nagy társadalmi feszültségekkel járna, ezért ebben a formában nemigen valósulhat meg.

A hazai népesség aktivitásának növelése

A szerzők a másik oldal egyoldalú alkalmazkodását is vizsgálták, nevezetesen, hogy mennyivel kellene többet dolgoznia a 15-64 éves népességnek, hogy a demográfiai folyamat súlyos determinációját ellensúlyozza. Ez persze a modellből kicsit „kinézve” több minden lehet: kevesebb képzési, tanulási időszak, több munkaóra, kevesebb korai nyugdíjba vonulás stb. Az eredmények rávilágítanak, hogy ez az eszköz önmagában biztosan nem elegendő a probléma kezelésére. Az aktivitási rátának már 2025-re 75 százalékra kellene emelkedni (ez elég feszes célnak mondható), de a következő évtizedekben a csak 100% feletti mutatóval „jönne ki a matek”. Vagyis az országok többségének egyszerűen nincs akkora munkaerőtartaléka, hogy akár megfeszülve is előteremtse a mostani nyugdíjszintet.

Munkaerő növelése a migráció engedésével

Ha nincs elegendő munkaerő, hogy a demográfiai változások okozta költségnövekedést elbírja, akkor felmerül a bevándorlással történő pótlás lehetősége. Amennyiben a munkapiacról való nettó kivonulást az külföldi munkavállalókkal pótolják, akkor óriási változások következnének be az adott ország munkaerőpiacán. Az Európai Unióban 2040-re átlagosan 10 bevándorlónak kellene dolgoznia 10 hazai foglalkoztatott mellett. Van olyan ország is, ahol 2060-ra 10 hazai foglalkoztatottra már 40(!) bevándorlónak kellene jutnia.
Ráadásul a szerzők ennél a forgatókönyvnél még azt is feltételezték, hogy a migránsok öregkorukra hazatérnek, és nem részesednek az állam öregkori juttatásaiból. Ilyen mértékű migráció mellett azonban ez a feltétel nem igazán életszerű (ekkora migráció esetén már biztosan jelentős a letelepedési arány is), ez a megfontolás pedig még inkább gyengíti az eszköz hatékonyságát.

Időskorúak foglalkoztatása

Ahogy fentebb már említettük, az időskorúak bevonása azért kecsegtet a fentieknél több eredménnyel, mert az adó- és járulékfizetők, illetve a járadékot kapók oldaláról is csökkenti a költségvetési nyomást. A szerzők azt próbálták megbecsülni, hogy hány idős korút kell a jelenleg dolgozók arányában a munkapiacon tartani (vagy oda visszaterelni), hogy a helyzet ne romoljon. Az eredmény: 2040-ben 10 foglalkoztatott mellé 2 „új” időskorú foglalkoztatottra van szükség, 2050-ben pedig már 3.

Elsőre még talán ez a forgatókönyv hangzik a legkevésbé rosszul (például a 10 migránshoz képest), de ha jobban belegondolunk az arányokba, ez a magyar esetre vetítve például azt jelentené, hogy a jelenlegi 3,8 millió fő foglalkoztatott mellé 2040-ig 800 ezer főnyi pótlólagos munkaerőt kell találni a nyugdíjba készülő, vagy már nyugdíjas körben. (Ez persze inkább csak illusztráció, hiszen a 30 év alatt a 3,8 milliós „alapérték” is csökkenne.) Más vetítésben gondolkodva minden negyedik nyugdíjast kellene a munkaerőpiacon tartani. 

Összegzés

Látható, hogy a fenti eszközök közül egyik sem tud csodaszerként működni, egyenként olyan intenzíven kellene alkalmazni őket, hogy az teljesen életszerűtlen. Ha csak 2025-ig nézünk előre (ameddig azért a szociális ellátórendszer kiskapuinak lezárásán is sokat lehet nyerni), akkor Magyarország esetében a lehetőségek között a foglalkoztatottság 17%-os növelése, a munkások migráció révén történő másfélszeresére duzzasztása, illetve 10 munkásra vetítve egy időskorú bevonására lenne szükség. Ezek egyike sem igazán hihető forgatókönyv. 

Vagyis a következő években az aktivitás ösztönzése, a migráció támogatása, és az időskorúak minél tovább történő aktivitásban tartása együttesen szolgálhatja majd a demográfiai szorításból való menekülést. Ennek politikai és társadalmi korlátai miatt azonban biztosra vehető: nem lesz könnyű menet.

Forrás: portfolio.hu