A korrupció is változik

Számunkra, akik pályafutásunk jelentős részében a korrupció témájával is foglalkoztunk, aligha kétséges, hogy valamikor a 80-as évek végén és a 90-es évek elején a különböző közösségek elkezdtek más szemmel tekinteni a korrupciónak a fejlődés folyamatában játszott szerepére.

Kezdetben a nézőpont változása afféle kísérletezésnek tűnt, a komoly politikai dimenzióval rendelkező témát egy ideig vonakodtak előtérbe helyezni, bár egyre több szó esett a „jó kormányzásnak” a sikeres fejlődésben betöltött szerepéről.

Mely tényezők idézték elő a váltást?

A felmerülő magyarázatok közül az első a berlini fal leomlása, amellyel együtt járt az addig a szabad piac életképes alternatívájának tekintett tervgazdaság összeomlása. Nyilvánvaló volt, hogy a tervgazdaság bukását nem a helytelen monetáris politika idézte elő, hanem a számtalan intézményi hiányosság, köztük az a mix, amit az autoritarizmus (a felelősségrevonhatóság hiánya) és a korrupció alkotott.


A tervgazdaság összeomlása az 1980-as évek végén, valamint az igény, hogy a nemzetközi közösség segítse az érintett országokat a demokratikus kormányzásra és a piacgazdaságra való áttérésben, a napnál is világosabbá tette, hogy sokkal többről van szó, mint „az infláció megzabolázásáról” vagy a költségvetési hiány csökkentéséről. A közgazdászok a szó szoros értelmében egyik napról a másikra szembesültek a szokásos makrogazdasági kérdéseknél jóval általánosabb problémákkal. A tervgazdaság bukásával és a hidegháború végével megváltozott a nemzetközi közösség álláspontja azzal kapcsolatban, hogy meddig lehet szemet hunyni ott, ahol a Nyugattal együttműködő, de égbekiáltóan korrupt hatalom épült ki. Az 1980-as évek végére például Mobutu támogatása is megszűnt, a Nyugat nem akarta tovább csendben díjazni a hidegháború idején tanúsított lojalitását.

A második tényező az afrikai népek és a fejlődő világ más népeinek helyzetével kapcsolatos elégedetlenség erősödése volt. A szegénység felszámolásáért folyó globális küzdelem meghozta ugyan első gyümölcseit – de jórészt csak Kínában, miközben Afrikában tovább nőtt a szegénységben élők száma. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején az IMF-nél dolgoztam mint közgazdász, és határozottan emlékeszem a Valutaalap kísérleteire, hogy – mindenekelőtt Afrikában – a makrogazdasági stabilizáción túl a strukturális és intézményi reformok is hangsúlyt kapjanak, ami azzal járt, hogy immár a korrupció témáját sem lehetett lesöpörni az asztalról.

A harmadik tényezőt az egyetemeken bekövetkezett változások jelentették. Olyan témákban indultak el – részben empirikus – kutatások, mint a tulajdonjogok védelme, az oktatás és képzés vagy az intézmények. Ezekből pedig kezdtek olyan következtetéseket levonni, amelyek szerint az egyes országok növekedési különbségeit jelentős részben az intézmények eltérései magyarázzák, és így az utóbbiaknak komoly szerepük van a gazdasági teljesítményben (jó összefoglaló erről Daron Acemoglu és munkatársai „Institutions as the Fundamental Cause of Long-Run Growth” című tanulmánya, Handbook of Economic Growth, 2004). Egyre több közgazdász kezdett gazdasági kérdésként tekinteni a korrupcióra, aminek köszönhetően egyre jobban kezdték érteni a korrupció gazdasági hatásait.

A korrupcióra irányította a figyelmet a globalizáció 1980-as években kezdődő gyorsulása is. A globalizáció – és a globalizációt hajtó technológiai újítások – növelték az átláthatóságot és erősítették a nyitottság és az alapos vizsgálatok iránti igényt. A multilaterális szervezetek nem kerülhették el ezeket a hatásokat. Hogyan is lehetett volna nem észrevenni, ahogy a világ legalávalóbb zsarnokai – köztük sokan ezeknek az intézményeknek az ügyfelei – titkos bankszámlákra menekítették ebül szerzett dollármilliárdjaikat?

Ezekkel a fejleményekkel és a korrupció előtérbe kerülésével párhuzamosan az 1990-es években számos olyan botránynak lehettünk tanúi, amelyek főszereplői vesztegetési vagy korrupciós ügyekbe keveredett vezető politikusok voltak. Indiában és Pakisztánban miniszterelnökök veszítettek választást korrupciós vádak miatt. Dél-Koreában két elnököt zártak börtönbe vesztegetés miatt, Brazíliában és Venezuelában ugyanilyen vádak miatt két elnököt mozdítottak el hivatalából. Olaszországban számos, az országot a második világháború utáni időkben irányító politikus került börtönbe, és napvilágra került az a hatalmas vesztegetési hálózat, amely a politikai pártokat és az üzleti szférát összetartotta. Afrikában kevesebb eredményt sikerült elérni, de nem kérdéses, hogy a korrupció rejtegetése itt is nehezebbé vált, és hogy az új kommunikációs technológiák itt is a nyitottság és az átláthatóság hasznos támogatóivá váltak.

Mindeközben a globális gazdaság is megváltozott, a jólét első számú húzóerejének immár egyre inkább a termelékenységet tartották, amit a globalizáció is kifejezetten előtérbe helyezett. Egyetlen ország sem remélhette, hogy megtarthatja a világgazdaságban betöltött szerepét és képes versenyezni az egyre bonyolultabb piacon, ha nem képes a szűkös forrásokat hatékonyan kihasználni. A korrupció pedig éppen ezt nehezítette. Az üzleti élet vezetői egyre hatékonyabban emelték fel szavukat a protekcionizmus ellen, és egyre nyíltabban beszéltek azokról a költségekről, amelyek a korrupcióval fertőzött üzleti környezetből eredtek.

Az 1990-es években az Egyesült Államok kormánya erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a korrupció témáját napirenden tartsa az OECD-partnerekkel folytatott megbeszéléseken. Az 1977-es „Foreign Corrupt Practices Act” súlyos büntetéssel – akár börtönnel – fenyegetve tiltotta meg az amerikai üzletembereknek és vállalatoknak, hogy külföldi kormányok tagjait megvesztegessék. Mivel más OECD-országokban ilyen korlátozás nem volt érvényben, mi több, a legtöbb tagállamban a megvesztegetésre fordított összegeket – mint a külföldi üzleti tevékenység költségeit – az adóból is le lehetett vonni, az amerikai vállalatok panaszkodni kezdtek arra, hogy OECD-beli versenytársaikkal szemben hátrányba kerültek. Az egyetemek kutatói az adatokat átvizsgálva kimutatták, hogy a törvény hatálybalépését követően az egyesült államokbeli vállalatok külföldi aktivitása jelentősen visszaesett, a tiltás tehát valóban gyengítette versenyképességüket. Emiatt Washington fokozta erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a többi OECD-tagállamban is törvény tiltsa a vesztegetést. Az OECD 1997-ben el is fogadta a vesztegetés elleni egyezményt („Anti-Bribery Convention”), ami jogi szempontból komoly előrelépést jelentett.

Az attitűd megváltozásához hozzájárult a Transparency International (TI) működése és az általa 1993 óta közzétett korrupcióérzékelési index (Corruption Perceptions Index, CPI). Azt, hogy a korrupció mindenütt jelen van, mindenki tudja. A TI azonban megmutatta, hogy egyes országok sokkal sikeresebben küzdenek ellene, mint mások. A TI a széles közönség figyelmét hívta fel a korrupcióra, és hozzájárult ahhoz, hogy a problémával más nemzetközi szervezetek is intenzívebben foglalkozzanak.

Nem telt bele sok idő, és a TI munkáját már a nemzetközi szervezetek is segítették. Az IMF és a Világbank 1996-os közgyűlésén a Világbank akkori elnöke, James Wolfensohn beszédében egyenesen a „korrupció rákjáról” szólt. Ennél fontosabb azonban, hogy Wolfensohn erős támogatást nyújtott a szervezet szakembereinek ahhoz, hogy kidolgozzák a kormányzati indikátorok egy széles körét, köztük azokat, amelyek a korrupció mértékét ragadják meg. Ez különösen fontos eredmény, mivel lehetővé tette, hogy a Világbank – egyértelmű mutatók és adatok alapján – úgy irányítsa a figyelmet a kormányzásra és a korrupcióra, hogy közben elkerülje annak látszatát, hogy beleavatkozik tagországainak belpolitikájába.

A korrupcióról való gondolkodás megváltozásának – legalább részleges – megvilágítása után sorozatunk következő részeiben három további kérdést vizsgálunk majd meg: melyek a korrupció forrásai, milyen gazdasági hatást gyakorol és mit tehetünk ellene.

Augusto Lopez-Claros igazgató,
Global Indicators and Analysis, World Bank Group
Forrás: World Bank Blogs és napigazdasag.hu

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal