Grecsó Krisztián legújabb regénye, a Megyek utánad főhőse éppúgy nem tud mit kezdeni a rászakadt nagy szabadsággal, mint a körülötte lévő társadalom a rendszerváltással. Csodavárás, múltfeldolgozás, felelősség-áthárítás, felnőttesdi. Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk, aki szerint regénye happy enddel végződik, de errefelé az is csak kicsi lehet.
hvg.hu: Miért nem tudtuk kihasználni a rendszerváltás után előállt új helyzetet, a szabadság kínálta lehetőségeket?
Grecsó Krisztián: Nagyon jól látszik a kortárs folyamatokból, hogy a magyar társadalom általában mennyire elviselhetetlennek találja a szabadságot. Egyrészt azért, mert jellemzően a szabadossággal, az elvtelenséggel és a fegyelem hiányával azonosítja. Miközben az egó, önmagunk fegyelmezése nem magunkra erőltetett kényszer, sokkal inkább a hagyományok, a szabályok, az élet tiszteletéről szól. Másrészt a szabadságban mindig ott van a döntéskényszer felelőssége. Folyamatosan azt várjuk, hogy az iskola, a munkahely, a főnök döntsön helyettünk. Ez a regény főként azzal foglalkozik, hogy mersz-e dönteni, számolsz-e a döntések következményeivel, és belátod-e, hogy lehet hibázni.
A regénybeli főhős, Daru felnőtté válásának történetét döntően a párkapcsolatok tükrében mesélem el. A kapcsolatainkban gyakran előfordul, hogy az egyik fél elvárja a másiktól, hogy döntsön helyette: vegye el tőle a döntés felelősségét. Utána pedig kikéri magának, hogy miért van elnyomva. Ez leginkább abból a félelemből táplálkozik, hogy legszívesebben elbújnánk a külvilág elől, amely valamilyen véleményt fog alkotni rólunk a döntéseink tükrében. Ez a problémafelvetés végig jelen van a regényben.
hvg.hu: Itt is érvényes a rendszerváltás-párhuzam?
G. K.: Ez egy meglehetősen metaforikus olvasat, de egyáltalán nem idegen tőlem, sőt. Valóban egészen furcsa megtapasztalni, hogy az elmúlt 25 évben egy olyan világ lett itt, amiben mintha gyerekek játszanának felnőttesdit a maga túlzásaival, akaratosságával, tudás-, tapasztalat- és alázathiányával. Ezt kívülről lehetetlen komolyan venni, viszont ahogy a gyerek a játékát, a felnőttesdit játszó társadalom is görcsösen komolyan veszi önmagát. Felduzzadt, minden lehetséges teret kitöltő gyermeki egók tudáshiányos világa ez. Valóban nincs benne semmi, amit már több mint húsz éve tapasztalnunk kellene.
A regényben az egy fő kérdés, hogy a hős ismeri-e magát vagy sem. Mindenáron zenész szeretne lenni, de végül könyvtáros lesz belőle. Az utolsó párkapcsolatában jut el odáig, hogy végre reálisan tud mesélni magáról, annak látja magát, aki. Ez azért nagy dolog, mert azt látjuk, hogy ma tömegek élnek fals énképpel, beváltatlan vágyakkal és betöltetlen szerepekkel. A személyes sorsok és történetek pedig nagyban összefüggenek az ország történelmével. Ebben a párhuzamban azt látjuk, hogy itt volt egy éllovas ország, amitől mindenki rengeteget várt, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem véletlen, hogy a magyar értelmiségben szinte kivétel nélkül mindenki tele van sértettséggel és fájdalommal. És pont ezért nem tudok erről a sértett attitűdről elítélően nyilatkozni, mert látom mögötte a nehéz sorsokat, a gigászi fájdalmat. Ezekhez pedig alázat illik és nem harag.
hvg.hu: Ez a fájdalom és csalódottság miből táplálkozik?
G. K.: Leginkább a mellőzöttség érzéséből. Az értelmiségiek alapélménye, főleg a humán értelmiségieké, hogy kiállították őket a pálya szélére. Egy csomó helyre nem kellenek, ezért a kis tócsáikon belül csak cseppek jutnak nekik. Ha valakinek ez egyszer megsebezte a lelkét, már nem lehet meggyógyítani, nincs elég szereplés, nincs elég kompenzálás. Én ezért találtam ki a sportot magamnak, hogy két fellépés, két koncert között ki tudjam engedni a feszültséget, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy ideges vagyok, tombolok, nem tudom átélni az örömet.
hvg.hu: „Két hét múlva megállt a Körös-parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, megtörténjék a csoda. Nem tudta, hogy a Viharsarokban nem történnek csodák. Hogy ott a csodavárás maga a csoda, a délibáb, hogy majd egyszer, majd valakinek jobb lesz, hogy van olyan, hogy jobb.” Ez a regényben leírt érzés is nagyon ismerős.
G. K.: Szokás mondani, teljesen felfoghatatlan, hogy ez az ország még mitől működik, mi tartja egyben, mi teremt rendet a szívekben és a lelkekben. Lehet, hogy pont ez a csodavárás, hogy valaminek még történnie kell, mert nem lehet, hogy csak ennyi ez az egész. Hiszünk abban, hogy vannak távlatok, amelyekért most még nem tettünk semmit, de majd egyszer fogunk. Lehet, hogy könnyebben továbblépnénk, ha nem reflektálnánk ennyit magunkra: milyenek vagyunk, hogyan élünk, milyennek lát bennünket a világ. Ha mi elmegyünk egy dalversenyre, nekünk azon is az életünk múlik. Belehalunk, ha nem ismernek el bennünket. Mindenki más nevet az egészen, bulinak fogja föl, és ha 28. lesz, akkor 28.-ként integet vidáman a kamerának, mert tudja, hogy mindez édesmindegy. Más bohóckodik, mi pedig összeszorított foggal várjuk az eredményt.
hvg.hu: Mennyire szánta didaktikusnak annak a bemutatását, hogy nem minden kudarcot, szakítást, félresikerült vállalkozást kell tragikusan felfogni? Például Daru és Gréta kivételesen szépen, intelligensen válnak el egymástól.
G. K.: Nagyon nehezen tudunk elengedni, búcsúzkodni. Nem tudom, hogy ez csak a magyarok problémája-e, vagy az emberi természet alapvető birtoklási vágyából fakad. Az biztos, hogy az elengedéshez rengeteg alázat, fegyelem és szeretet kell. A regényben mindezt meg akartam mutatni, és azt is, hogy ez milyen sok energiába kerül. A főhős, miközben sok más szituációban elbukik, mert önző, lusta, hazug, ebben a feladatban kimondottan pozitív hős Grétával együtt. A válás azért is nehéz szituáció, mert egy nagy kudarc folyománya, amit ráadásul úgy még nehezebb túlélni, ha a másikat nem kezded el ellenségnek tekinteni. Ilyenkor szembe kell nézned a saját hibáiddal, a saját felelősségeddel. Az is érdekes kérdés, hol van a határ az öngyűlölet, és a felelőtlen önfelmentés között. A belátás már nem jelentheti rögtön azt, hogy máris megkönnyebbülhetek, az összes bűnömet elengedhetem. Számomra mindig is ez volt a legkeményebb iskola, ez ment a legnehezebben.
hvg.hu: A regényben a megbocsátás kulcsa a múlttal való megbékélésben van. Ez már-már aktuálpolitikai megnyilvánulás, nem gondolja?
G. K.: Ez egy rendkívül égető probléma. Ha csak a személyes múltakat nézzük, azt látjuk, hogy a teljes feledés már a családban elkezdődik: már ott sem tudunk mit kezdeni az előttünk jövő generációkkal. Nem értjük a múltbéli szerepeiket, nem tudjuk megbocsátani a hibáikat. Vagy a nagyvonalú megbocsátás helyett inkább nem veszünk róluk tudomást. Nem beszélve a családon túli mikroközösségekről: a lépcsőház, a falu, a kerület történelméről. Ha ezeknek ismered a történeteit és a hagyományait, ha tudod, hogy a te családod ezekben milyen szerepeket töltött be, akkor majd nem akarsz ostoba emlékműveket emelni, ostoba kultuszokban hinni. Az emlékezést a hősökre, az áldozatokra a közvetlen környezetünkben kell elkezdeni, mert közünk van hozzájuk. Könnyű számokkal dobálózni, és azokra alapozva bármit elhitetni. Arról nem is beszélve, hogyha végre tisztába kerülnénk a múlttal, akkor végre ki tudnánk lépni az újraöröklődő szerepekből, amikben folyamatosan dagonyázunk.
hvg.hu: Elmesélhető-e egy ember élete a szerelmein keresztül?
G. K.: A családi hatásokon túl ezek a legfontosabb nevelődési helyzetek. A párkapcsolatokban szerzett élmények és sérülések fontos rétegeket tesznek rá az ember személyiségére. A különböző felismerések, csalások, a miattuk érzett lelkiismeret-furdalás teszi az embert olyanná, amilyen. Ahogy szeretni, érinteni tudunk, mind ennek az örökségnek, múlt csomagnak a kivetülése. Akár akarod, akár nem, ezek mind ott vannak benned, ott vannak mögötted. Én ebbéli hitemben, őrületemben írtam ezt a könyvet.
hvg.hu: A regény végén győz az igaz szerelem, de mégsincs klasszikus happy end. Miért tartja ilyen bizonytalanságban az olvasót?
G. K.: A Megyek utánad egy nagyon sok kudarccal és nehézséggel is teli életpályát ábrázol, de végül a főhős boldog lesz. Azt kell gondolnom, hogy ez egy boldog könyv. Még ha a boldogság nagyon egyszerűen is fejeződik ki abban, ahogy Daru végül el meri engedni a múltat, és oda tud fordulni a pillanathoz, a jelenhez. Ez egy hollywoodi filmben biztos, hogy nem lenne katarzis, de ez amúgy is a mikrodrámák könyve: becsönget a lányhoz, vagy nem csönget be, odamegy hozzá, vagy továbbmegy, visszanéz-e vagy nem néz vissza. A mikrodrámákhoz mikro happy endek jönnek. Ekkora életünk, ekkora tereink vannak, amibe ennyi fér bele.
Forrás: hvg.hu
