Mit akarhat a csendes többség?

Magyarországon a legnagyobb példányszámú sajtótermék továbbra is a teszkós hirdetőújság. Formálja is a közképzeteket. Ha az MSZP ebbe a hírversenybe szeretne beszállni egy rendszeresen megjelenő négyoldalas brosúrával, legjobban teszi, ha kilóra átszámítva is megadja a jelöltjei egységárát. Mert az árérzékenységen kívül semmit nem tudunk a választópolgárokról.

A politikát hidegen hagyja, amit a társadalomtudományok ötven éve tudnak: hogy a hétköznapi ember, akármilyen egyszerűnek is tűnik távolról nézve, valójában sokkal mélyebb tudással, megértéssel és megfontolásokkal bír, mint amit egy közvéleménykutatónak a telefonba két perc alatt el tudna mesélni. A könnyen összeszámolható válaszok szükségszerűen elégtelen válaszok.

Több mint hárommillió ember nem szavazott sem erre a kormányra, sem elődjére. Ez a mostani, éppen szétmálló kétharmad ismét kevesebb szavazattal jött össze, mint amennyivel 2006-ban veszített a Fidesz. A sorsukról dönteni hivatott állampolgárok majdhogynem fele konokul hallgat.

Fogalmunk sincs, ők mit akarnak. Sokan élnek retorikai eszközként a rájuk való hivatkozással, mások irrelevánsnak tartják őket. Valójában azonban egyáltalán nem is sejtjük, mi lehet ezeknek az embereknek a fejében. Mostanában éppen a Jobbik rémisztő erősödése miatt vagyunk kénytelenek újra tudomást venni róluk – már amennyiben a Fidesz ámokfutása által előidézett csendes polgárháború nem lett volna elég valakinek. A politikai osztály és a médiamunkások vállt vállhoz vetve tapogatóznak a sötétben. De leginkább csak igyekszünk semmit nem leverni, és nem túl nagy zajt csapni.

A pártok egymás szavazóira hajtanak, de számottevő friss szavazóréteget nem tudnak, nem is nagyon akarnak megmozdítani. És a szavazók persze csak egy része az elfelejtett embereknek, mert rajtuk kívül még körülbelül kétmillió ember – túlnyomó többségben gyerekek – élnek itt jól láthatóan semmibe véve.

Nem csak a borsodi és szatmári falvak népességéről nincsenek fogalmaink, de a szombathelyi polgárokról sem, sőt, a budapesti lakosság tekintélyes részéről sem sejtjük, milyen Magyarországon szeretne élni, hogyan képzel el egy közösséget, miről gondolja, hogy érdemben segítené őt a boldogulásában, mik az égető problémái, mely értékeket szeretné képviselve látni. Vagyis nem a távolság itt az egyetlen baj. A társadalomkutatás alapintézményeinek a kivéreztetése és felszámolása, na meg a közszolgálati média alkalmatlansága ég a körmünkre.

Itt azonban már több évtizede – a létezett szocializmussal tulajdonképpeni kontinuitásban – egy érték- és ideológiaellenes működgetés az uralkodó tempó, amelynek a viszonylagos egyhangúságát pusztán kulturális különbségek ritmizálják: az egyik párt az egyik távoli marhaságról szeret hazudozni, hogy mondjuk polgári Magyarország, a másik meg a másik, általa soha nem látott és nem is tisztelt vágyálomról, hogy tudniillik baloldal. Ezzel a stratégiával egy sarki közértet sem lehetne irányítani, nemhogy egy országot. Sem az innovációra, sem a valódi képességek felmérésére, még a meglévő sikereink azonosítására és megértésére sem alkalmasak ezek a grémiumok. Reflexek alapján cselekszenek, valódi helyzetértékelés nélkül: az egyik neoliberális, a másik neokonzervatív, a különbség mindössze árnyalatnyi.

És ezen az árnyalatnyi különségen megy itt a hajhúzás meg a imázsépítés. Ugyanazt a vödör moslékot próbálják nekünk eladni mindenféle menzás fantázianevek alatt, de eszük ágában nincs a fogáson változtatni. Még Kövér László is azt bírta nyilatkozni néhány hete, hogy a Fidesznek pusztán a kommunikációjával van baj. Pokorni Zoltán a Heti Válasznak adott interjújában a stílust kifogásolja. Láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy ebben az országban effektív polgárháború folyik, ez a csendes magyar fajta polgárháború, amit ismerünk régről: az intézményrendszereink már összeomlottak, és folyamatosan nyomják össze az alattuk rekedt tanulókat, betegeket, rászorulókat, vállalkozókat és így tovább.

Amikor egy többszörösen bukott baloldali párt, mint az MSZP, előáll egy ilyen forradalmian átlagos ötlettel, hogy csináljon egy országos terjesztésű négyoldalas kiadványt, amellyel majd jól eléri a távoli offlájn júzereket, épp csak a célt téveszti el. Az érdekérvényesítésen kívül rekedt embereknek nem arra van szüksége, hogy egy újabb hirdető megpróbáljon rásózni már megint valami felvizezett, egészségre káros szart. Brandinggel, spindoctorokkal meg még két újabb megkésve bár, de legalább bénán importált kampányfogással nem lehet bevonni azokat, akik eddig is immúnisak voltak. Ugyanis nem teljesen hülyék szegények.

Enni muszáj. Ezért ha az ember nélkülözik, akkor képes megenni a rossz minőségű, megalázó, pocsék ízű szemetet is. Politikust választani azonban nem muszáj. Politikus akkor is jut az ember nyakába, ha nem alázza meg magát azzal a nonszensz marhasággal, hogy elmenjen sok semmirekellő alkalmatlan közül egyet még támogatni is. Kár volna hát az energiáért. Ha néhanap fel is bukkan egy-egy akár kompetens jelölt, azoknak a karizmája nemigen üti át a szavazólap egyenfehérségét, mivel nincs hozzáférés: aki nem jut semmilyen reprezentációhoz politikailag és a médiában sem, arra nem is fog hatni semmilyen képmás. Aki megtanulta, mert megtanították neki, hogy ő kimaradt a meséből, az nem fog azonosulni az abban felbukkanó szereplőkkel sem.

A rendszerváltás nagy hazugsága a szabadság és a lehetőség volt. A klasszikus neoliberális hazugság: leírták, hogy innentől mindenki egyenlő, de ennek valójában nem lehetett érvényt szerezni. Az első áldozat közvetlenül a rendszerváltáskor maguk a szociális és munkavállalói jogok voltak, amelyeket azonnal felszámoltak. A ma is inaktív munkanélküliek tekintélyes része akkor került utcára, és azóta sem nyílt számukra lehetőség.

Maga az intézményrendszer, kezdve a sokat dicsért alkotmánnyal, betonozta be a politikai elit távolságát a hétköznapi emberektől. A kettő közötti térben, amiben az érdekérvényesítésnek történnie kellett volna, nem volt semmi. A civil szervezeteket soha nem hagyták akkorára nőni, hogy összekössék az elitista hatalmi intézményeket, például a fékek és ellensúlyok valójában rendkívül törékeny felépítményét, annak valódi erőforrásával, a népakarattal.

A rendszerváltó értelmiség nagy félelme éppen maga a népakarat megvalósulása volt. Ettől tartottak legjobban, és még ma is sokan félnek tőle, hogy ha ez a zabolázatlan és ostoba nép elkezd érdeket érvényesíteni, akkor diktátorokat fog hatalomra juttatni és halálbüntetést követel meg más efféle elképzelhetetlen dolgokat. Meg aztán, akkor ki fogja betartatni velük a költségvetési sarokszámokat!

Ez a bizalmatlanság az állampolgárok mélységes lenézésén és a nyilvánosság működésének félreértésén alapul. A nép ugyanis, amennyiben soha nem tekintik nagykorúnak, saját ügyeiben kompetensnek, és módszeresen megvonják tőle a beleszólást az életét érintő ügyekbe, bizony elveszíti az önvédelmi képességét. Éppen a demokratikus beleszólás leszűkítése sodort minket bajba: ha csak sokévente egyszer egy-egy igent vagy nemet lehet választani, és még a kérdéseket sem mi tesszük fel, akkor valóban nem fog rólunk kiderülni, hogy milyen komplexen gondolkodunk, és hogy igenis képesek volnánk alapvető problémákat megoldani, ha hagynának minket.

A nép soha nem akar diktátort, ahogyan halálbüntetést sem. A nép akar életszínvonalat és megbízhatóságot, társadalmi mobilitást, az előrejutás lehetőségét. Igazságos elosztást, hozzáférést, megbecsülést, jogaiba helyeztetést. Komolyan vétetést, és igen, ez a bűnös, renyhe nép kényelmet is akar, a fenébe is. Az már a mi civilizációnk tragédiája, hogy ezekben a demokráciának nevezett államberendezkedésekben, amelyek valójában a hatalommegosztás elcsalására szövetkeztek, soha nem kaptunk még érdemi beleszólást, csak készen elénk rakott termékek közül választhattunk. Változatos árakon vehettünk magunknak a stabil megélhetés reményében elnyomókat, a közbiztonság helyett központi erőszakot, a békés fejlődés helyett ostoba expanziót.

Nem a kommunikálgatásnak van itt az ideje. Az igazán forradalmi tett az volna, ha valaki a közvetlenül exportálható politikai termék reménye nélkül képes lenne abba pénzt, paripát, fegyvert invesztálni, hogy tisztességgel feltérképezze azoknak az embereknek az értékvilágát és problémáit, akiktől eddig sose kérdezték. Rendelkezésünkre áll sok magas színvonalon képzett, tapasztalattal is rendelkező társadalomtudós és médiamunkás, változatos tudományterületekről: antropológusok, szociológusok, szociális munkások, kultúratudósok, szocioriporterek, dokumentumfilmesek és még sok társszakma művelői. Ők azok, akik fel tudják mérni mindazt, amit a kampánytól kampányig látó matekosok nem látnak át, viszont elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy közösség, például egy ország, működjön.

Ugyanakkor ezek az érzékeny szakmák mind a halállisták előkelő helyezettjei az eljövendő felsőoktatási nadrágszíjhúzásnál is. Gondolom, nem sikerült megértenie az oktatási kormányzatnak, hogy mi haszna lehet a társadalom megértésének. Vagy éppen hogy sikerült megértenie, és ezért szeretné elejét venni az értő fülek képzésének. Akárhogyan is, ha itt valaki komoly politikai változást akar csinálni, annak szüksége lesz erre az elfelejtett hárommillió emberre.
Forrás: hvg.hu
Szerző: Papp Réka Kinga

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal