Büszkék lehetünk. A volt szocialista blokk egyik tagállama végre-valahára behozott, sőt megelőzött egy olyan nyugati országot, ahol a vásárlóerő az elmúlt negyedszázadban mindig is magasabb volt. A rendszerváltó országok állampolgárai egyöntetűen azt akarták, hogy életszínvonaluk beérje a hőn áhított nyugati szintet.
Nem a legvidámabb barakknak számító Magyarország érte el ezt az eredményt, hanem Szlovénia volt az, amelynek ez először sikerült, s megelőzte Görögországot. A legtöbb országnak – így hazánknak is – még sokat kell várnia arra az időpontra, amikor a nyugati országok életszínvonalára zárkózik fel.
A kontinens tíz leggazdagabb állama nagyjából másfélszer annyit költhet, mint az európai átlag, ezen belül Liechtenstein négyszeres potenciállal bír. Ha nem is a nyolcvan-húszas szabály érvényes az összeurópai vásárlóerő eloszlásában, de a negyven-hatvanas összefüggés is erőteljes üzenet: Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország – amelyek együttesen az uniós népesség negyven százalékát adják – a földrész vásárlóerejének hatvan százalékát tudhatják magukénak. Erre persze sokan számítottunk, az igazi kérdés Magyarország pozíciója. Abban pedig nem sok előrelépés történt.
A 42 vizsgált európai országból a harmincegyedikek lettünk, ahogy az elmúlt három évben ezt láttuk. Felmérésünk szerint a tavalyi 37,7 százalékról a vásárlóerő 0,7 százalékponttal került közelebb az európai átlaghoz (azaz most 38,4 százalékot ért el).
Ugyanakkor az is igaz, hogy ha nem az ország – az európai átlaghoz viszonyított – helyzetét, hanem az egy főre jutó vásárlóerő dinamikáját nézzük, akkor ennek a hazai 5,8 százalékos emelkedése meghaladta a kontinens közel négyszázalékos ütemét. Nemcsak a saját helyezésünk, hanem a közvetlen szomszédaink is maradtak: Törökország megelőz, Montenegró követ minket. Szlovénia megközelítőleg harmincöt százalékponttal, de Szlovákia is hússzal van előttünk. Rövid távon behozhatatlan az elmaradásunk: nincs olyan gazdaságpolitika, amely ekkora hátrányt középtávon, három–öt éves periódusban ledolgozna.
Ami az ország belső viszonyait illeti, ott látunk egy halvány konvergenciát a régiók között. Amíg a keleti országrész vásárlóereje enyhén emelkedett, addig a nyugati megyék országos átlagtól való eltérése mérséklődött. Budapest előnye kissé megfogyatkozott, de még így is az országos átlag több mint egynegyedével jobban teljesít a főváros. A Dunántúl sem fenékig tejfel. A Dél-Dunántúl megyéi például nem teljesítik azt a vásárlóerő-potenciált, amelyre az észak-magyarországi megyék képesek. De a még oly kiegyensúlyozott nyugati határszéli megyék is elmaradtak a közép-dunántúli nagyrégiótól. A megyék rangsorát – a fővároson kívül – Komárom-Esztergom vezeti és Szabolcs-Szatmár-Bereg zárja. Úgy tűnik, az ország nemcsak a nemzetközi viszonyokba, hanem a saját belső adottságaiba is belefagyott. Bizonyosan számos jó szándékú és invenciózus program indult a területi egyenlőtlenségek kisimítására, az adatok azonban azt sugallják, hogy egyelőre kevés sikerrel.
Pedig legalább ezen a téren jó lett volna előrelépni, ha már a nemzetközi pozíciónk nem haladt előre. Nem így indultunk, de ide érkeztünk. Negyvenkét európai ország összehasonlításában az átlag majdnem negyven százalékát jelenti az éves magyar egy főre eső alig több mint 5200 euró. Az Európai Unió huszonnyolc tagállamához képest azonban éppen a harmadát költheti el honfitársunk annak, amit az átlagos uniós társa.
Most már világos, hogy a stréber diák nem Magyarország volt, hiszen Szlovénia egyszerűen megelőzte Görögországot. Örülhetünk, hogy a közös fészekaljból származó keleti tagtársunk ezt elérte, mert azt jelenti: nem lehetetlen a siker. Az viszont kétségtelen, hogy az elmúlt negyedszázadban a szlovének más utat jártak, mint Magyarország.
Szerző: Kozák Ákos, a GfK Hungária Piackutató Intézet ügyvezető igazgatója
Forrás: vg.hu
