Tanuljunk meg érvelni

Az elmúlt három hétben két alkalommal is nyilvánosan vitába szálltak a kormány képviselői tudományos igényű elemzésekkel. És persze nem az a baj, hogy vitatkoznak, hiszen a tudomány lényegéhez tartozik, hogy vitatható – hanem a hogyan.

Az első esetben azt az állítást kellene számokkal alátámasztva megcáfolni, hogy a 2010-ben családi adókedvezménnyel kombináltan bevezetett egykulcsos szja-rendszerrel jellemzően a gazdagok jártak jól és a szegények rosszul. A második esetben pedig az volna a cáfolat tárgya, hogy a költségvetési hiány leszorítása érdekében a kormány egyre inkább olyan megoldásokat választ, amelyek a közgazdasági szempontból szükségesnél lényegesen nagyobb növekedési áldozattal járnak.

Nyilvánvalóan mindkét állítás fontos a jövő szempontjából, hiszen a kormány nyíltan azon gondolkodik, hogy hogyan haladhatna tovább éppen ezekben az irányokban. (elég, ha csak az egyszámjegyű szja-ra gondolunk).

Egyfelől rendkívül örvendetes, hogy a nyilvánosság előtt valamiféle szakmai vitára emlékeztető kommunikáció kezdődött el, a kormányzati reakciók azonban mindkét esetben mellébeszélnek. A kormány nevében megszólalók csak azt hangoztatják, hogy a szóban forgó tanulmányok bizonyos hatásokat figyelmen kívül hagytak, de az ebből fakadó, torzító hatásnak még a nagyságrendjére sem adnak becslést. Ezen a szinten tehát az állítások cáfolataként biztosan nem fogadhatók el. Mellébeszélés a szóban forgó tanulmányokat azzal vádolni, hogy nem foglalkoznak a dinamikus hatásokkal, és közben azt állítani, hogy a bankadó nem káros a növekedésre, mivel “egyösszegű”. Mintha a kormány szakértője nem tudná, hogy az évente – néha visszamenőleges hatállyal, mint a tranzakciós illeték 208 százaléka – bevezetett újabb és újabb “egyösszegű” adók a pillanatnyi jogszabályi megszövegezéstől függetlenül, a várakozások csatornáján keresztül valójában már rég nem egyösszegű adóként hatnak. (Főleg, ha még a miniszterelnök ki is mondja, hogy “Ha kell több bevétel, akkor a bankokat adóztatjuk, vagy az energiacégeket, vagy a nagy cégeket.” és egyébként is “Onnan kell pénzt elvenni, ahol van.”).

Éppen ideje lenne, hogy a kormány is előálljon a saját részletes számításaival, amelyek egyrészt igazolják az elmúlt három év döntéseit, másrészt alátámasztják, hogy a tartós és kiegyensúlyozott növekedés feltételei is az eddig alkalmazott módszerekkel teremthetők meg. Éppen most van a parlament előtt a törvényjavaslat, amely szerint “(3a) Ha a (3) bekezdés f) pontja szerinti értékelés alapján a tényleges makrogazdasági és költségvetési folyamatok a 13/B. § szerinti előrejelzéstől négy egymást követő évben lényegesen eltérnek, a makrogazdasági és költségvetési előrejelzést alátámasztó módszereket, felvetéseket és vonatkozó paramétereket felül kell vizsgálni, és azt közzé kell tenni.” Tekintettel arra, hogy az elmúlt négy évre a feltétel vitán felül teljesül, ezért pláne itt az alkalom az adatok és módszerek publikálására.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kormány súlyos szereptévesztésben van. A vitának ebben a fázisában az NGM egyetlen adekvát reakciója az lenne, ha nyilvánosságra hozná a modelljeit. Az adófizetők nem azért fizetik a minisztériumi stábokat, hogy Virovácz Péter és Tóth G. Csaba munkaidő után, önszorgalomból összerakott cikkét kritizálják (ezt rajtuk kívül bárki másnak joga megtenni), hanem azért, hogy – megfelelve a törvényi előírásoknak – ők maguk álljanak elő a hatásvizsgálataikkal, amit aztán majd mindenki más kritizálhat. Hatalmas előrelépés lenne, ha a kormány által a parlamentnek benyújtott törvényjavaslatok hatásvizsgálatai legalább a Virovácz-Tóth tanulmány által feltett lécet képesek lennének megugrani, a középtávú gazdaságpolitikai stratégia pedig legalább az IMF-tanulmányban bemutatottal azonos minőségű modellekből lenne levezethető.

Forrás: portfolio.hu

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal