A jelenlegi extrém alacsony kamatkörnyezet és laza monetáris politika a közgazdászok többsége szerint számottevő jövedelem-átrendeződéshez vezetett az egyes gazdasági szereplők és szektorok között.
Gregory Mankiw, a Harvard professzora, 2003-2005 között az Egyesült Államok elnökének legfőbb gazdasági tanácsadó-testületének a vezetője a The New York Times-on is megjelent értekezésében az USA gazdaságát sújtó nagy betegség lehetséges okaival foglalkozik. Ahogy fogalmaz, a probléma világos és egyértelmű, a mögöttes magyarázat viszont kevésbé.
Az, hogy valami nincs rendben a világ legnagyobb gazdaságában, egyre több embernek nyilvánvaló. A helyzet alátámasztására Mankiw az USA egy főre jutó, reál értelemben vett GDP-jének növekedési dinamikáját hozza fel. Hosszú idősoron, konstans árak mellett megnézte, hogy 10 év alatt az egyes negyedévek között mennyivel változott az egy főre jutó GDP reálértéke, majd ezt évesítette.
Itt a szomorú tény: az elmúlt évtizedben az említett mutató értéke átlagosan 0,44% volt, ami jócskán elmarad a 2% körüli historikus átlagtól. Ez azt jelenti, hogy a korábbi 35 év helyett – ha marad ez az állapot – immár 160 évre lenne szükség, hogy az egy főre jutó jövedelem a kétszeresére nőjön.
Bár a 2008-2009-es recesszió valóban mély volt, Mankiw szerint ez önmagában nem indokolhatja a 2000-es évek közepétől látható, meredek lejtőt. Példának az 1982-es gazdasági visszaesést hozza fel, amikor is még a legutóbbi válság csúcsánál is magasabban tetőzött a munkanélküliségi ráta.
Fontos különbség azonban, hogy az 1982-es recessziót erőteljes kilábalás követte, míg a mostanit egy gyenge, elhúzódó kikecmergés.
A közgazdászok 5 lehetséges magyarázatot hoznak fel, hogy a rendkívül laza monetáris politika ellenére miért muzsikál ilyen gyengén az amerikai gazdaság.
1.) Alacsony kamatok
A fejlett országok jegybankjai egyértelműen a második magyarázatra rendezkedtek be, vagyis hogy a gazdaság gyengélkedése a krízis hagyatékának tudható be, a bankok és a vállalatok a múltbéli kellemetlen tapasztalatok miatt rendkívül óvatosak, ezért húzódik el a kilábalás. A 0% közeli, vagy negatív kamatok, illetve az eszközvásárlási programok célja, hogy pénzügyi feltételek lazításával a bankokat hitelezésre, a vállalatokat pedig hitelfelvételre és beruházások végrehajtására ösztönözzék. Azonban azt is látni kell, hogy a monetáris politika önmagában nem lehet megoldás strukturális problémákra. Többek között Mario Draghi is pont ezért úgy fogalmazott, hogy az alacsony kamatszint nem maga a probléma, hanem annak csak a tünete.
Az államháztartás volt a laza monetáris politika legnagyobb nyertese, ezt követték a nem pénzügyi vállalatok. Bár a háztartások esetében nem egységes a kép, hiszen az elsősorban hitellel rendelkező „fiatal” háztartásokat a kamatok csökkenése segítette (a jelzáloghitelek miatt), az „idősebb”, több megtakarítással rendelkező háztartások vagyonát azonban erodálta a kamatpolitika. Az Egyesült Államok esetében a becsült egyenleg -360 milliárd dollár volt, vagyis ennyi pénzébe került a háztartásoknak a Fed laza monetáris politikája.
A McKinsey szakértői szkeptikusak abban a tekintetben, hogy a megnövekedett eszközárak valóban lecsapódtak a fogyasztásban. Ezzel a megállapítással kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy a hiányolt többletfogyasztás elmaradása jelentős részt annak volt betudható, hogy az amerikai magánszektor a realizált többletjövedelméből elsősorban korábban felhalmozott adósságait igyekezett leépíteni.
A Center for Economic and Policy Research think-tank egyik alapítója, Dean Baker a részvényárakat hozza fel álláspontja alátámasztására: a 2007-es (recesszió előtti) csúcsához képest az S&P nagyjából 35%-kal tartózkodik magasabban, eközben a gazdaság 25%-kal nőtt. Vagyis ha 2007-ben nem beszélhettünk részvénypiaci lufiról, akkor most sem, az alacsony kamatok tehát nem járultak hozzá kiugró mértékben a részvényárak emelkedéséhez.
Az ingatlanárakkal kapcsolatban elismeri, hogy az alacsony kamatok itt valóban sokkal inkább hozzájárulhattak az árak növekedéséhez. Ez egyfelől a kötvényekből az ingatlanokba áramló megtakarításokból, másrészt az alacsony jelzáloghitelek által generált keresletélénkülésből fakadt.
Baker szerint a laza monetáris politika legfontosabb következménye a munkanélküliségi ráta jelentős csökkenése volt. A növekvő foglalkoztatottság pedig elsősorban az alacsonyabb jövedelmű egyéneket érintette pozitívan, így az elosztási hatás inkább feléjük irányult.
A középső és a felső jövedelmi rétegbe tartozó háztartások összjövedelme 1970-1980 között nagyjából együtt mozgott, a ’80-as évektől kezdve egyre jobban szétnyílt az olló. Mindeközben a szegényebb családok jövedelemaránya mit sem változott, lényegében minden a felső réteghez került.
Összességében nincs egységes piaci álláspont arról, hogy a jelenlegi extrém alacsony kamatok és laza monetáris politika pontosan milyen jövedelem-újraelosztási folyamatokat idéztek elő. A McKinsey elemzése szerint jól megfigyelhető jövedelem-átrendeződés volt a háztartások és a világ többi része felől a fejlett országok államháztartása és a nem pénzügyi intézmények felé, azonban a háztartásokat sem egységesen érintette a jelenség. Bár az vita tárgyát képezi, hogy valóban a felső 1% jött-e ki a legjobban a fejlett jegybankok extrém kamatpolitikájából, abban nagyobb az egyetértés, hogy az ingatlannal nem rendelkező (szegényebb) rétegek felől a lakástulajdonosok felé csoportosított át jövedelmet.
2.) Statisztikai tévedések
Akadnak olyan közgazdászok, akik azt állítják, hogy az utóbbi évek technológiai újításai és új termékei annyira egyedülállók és különböznek a múlt vívmányaitól, hogy a szakemberek egyszerűen alábecsülik értéküket a nemzeti statisztikákban. A probléma ezek alapján a statisztikai módszertannal, nem a valós helyzettel van.
3.) Stagnáló gazdaság
Egy másik népszerű elmélet – és egyben a jelenlegi állapotokat is magyarázhatja – a közgazdászok között népszerű úgynevezett „secular stagnation” elmélete, vagyis hogy az amerikai gazdasági növekedés egyébként is lassulásra volt ítélve, a gazdaság egyszerűen képtelen hosszabb távon fenntartani a teljes foglalkoztatottsághoz szükséges keresleti szintet. A problémát tehát nem a válság okozta, az legfeljebb ráerősített a folyamatokra. A reálkamatlábak hosszú távú csökkenő trendje azt jelzi, hogy az új beruházások megvalósításához szükséges tőke iránti kereslet folyamatosan csökken, vagyis egyszerűen nincs annyi beruházás, mint régen, ezért olyan kereslet sincs a megtakarítások iránt. Ennek több oka is lehet, köztük a csökkenő népesség, a tőkejavak árának visszaesése, vagy egyszerűen csak az, hogy teljesen megváltozott az innováció jellege: kis túlzással élve már nem óriási gyárakat és vasbeton építményeket húzunk fel, hanem internetes applikációkat fejlesztünk. Nem nehéz belátni, hogy ennek megvalósítása jóval kevesebb fizikai tőkét igényel.
Megoldás lehetne például az, ha a kormányzat többet költene infrastrukturális fejlesztésekre. Azzal ugyanis, ha kihasználná az alacsony kamatokból fakadó előnyöket, azzal rövid távon a kereslet közvetlen növelésén keresztül munkahelyeket teremtene, a projektek befejezésük után pedig hozzájárulnának a termelékenység növekedéséhez.
4.) Lassabb innováció
Talán az egyik legpesszimistább magyarázat az innovációs folyamatok kifulladásának tulajdonítja a kialakult helyzetet. Egyszerűen nincsenek olyan volumenű újítások, mint mondjuk egy évszázaddal, vagy évtizedekkel ezelőtt, ami elkerülhetetlenül lassabb növekedéshez vezet. Ennek megtöréséhez egy olyan léptékű feltalálásra lenne szükség, mint mondjuk annak idején a belsőégésű motor feltalálása.
5.) Rossz politikai döntések
A jelenlegi amerikai elnök 2009-es hivatalba lépésekor gazdasági tanácsadói hagyományos Keynes-i módszerekkel, a fiskális politika élénkítésével próbálták tompítani a recessziót, melynek keretében jelentős mértékben növelték a kormányzati költekezést. Később, ahogy a gazdaság kimászott a recesszióból, adóemeléssel próbálták a büdzsében keletkezett lukat betömni. Mankiw egy tanulmány eredményeit idézve felhívja a figyelmet, hogy a kormányzati költekezés élénkítése, majd az azt követő adóemelés kevésbé hatékony eredményt produkálhatott, mintha a fiskális élénkítést a kormány adócsökkentés révén valósította volna meg.
Forrás: portfolio.hu
