A globális kormányzás korunk elitjének mantrája. A termékek, a szolgáltatások, a tőke és az információ határokon átívelő áradata – amit a technológiai innováció és a piaci liberalizáció váltott ki – a világ országait túlságosan összekötötte egymással ahhoz, hogy egy adott állam önmaga meg tudja oldani a saját gazdasági problémáit.
Legalábbis így szól az elit érvelése, amely szerint globális szabályokra, megállapodásokra és intézményekre van szükség. Ami azonban igaz lehet az olyan ténylegesen globális problémák, mint a klímaváltozás vagy a járványok tekintetében, az nem érvényes a legtöbb gazdasági kérdésben. A globális kormányzás csak korlátozott mértékben tud jót tenni, és alkalmanként inkább kárt tesz.
A klímaváltozás kezelése például azért követeli meg a globális együttműködést, mert a bolygónak egységes a klímarendszere. Teljesen mindegy, hogy az üvegházhatású gázokat hol bocsátják ki. Az emisszió korlátozására vonatkozó nemzeti szabályozásoknak így nem vagy alig van hasznuk egy adott országon belül.
Ezzel szemben a jó gazdaságpolitikai intézkedések – beleértve a gazdaság nyitottságára vonatkozóakat is – elsősorban a hazai gazdaságnak kedveznek, valamint a rossz intézkedések árát is elsősorban a hazai gazdaság fizeti meg. Ha a gazdaság nyitottságát kívánatos dolognak tartják, akkor az azért van, mert az ezt célzó intézkedések az országok saját érdekében állnak, és nem azért hozzák meg ezeket az intézkedéseket, hogy azokkal más országoknak segítsenek.
Az egyik előnye, a másik kára?
Néha egy adott ország gazdasági előnye más országok kárára alakul ki. Ennek legegyértelműbb esete például az, amikor egy adott természeti kincs, például a kőolaj domináns termelője korlátozza a világpiaci kínálatot, hogy felverje az árakat. Az exportőr ország haszna a világ többi országának veszteséget jelent. Hasonló mechanizmus áll az „optimális tarifák” mögött, amikor egy nagy ország manipulálja a kereskedelmi feltételeket azzal, hogy korlátozásokat vet ki az importra. Ilyen esetekben jogosak azok a globális szabályok, amelyek korlátozzák vagy megtiltják az ilyen intézkedések használatát.
Nem mindig előnyös a globális együttműködés
A világkereskedelem és a globális pénzügyek kérdéseinek túlnyomó többsége azonban – amelyek a politikusok figyelmének középpontjában állnak – nem ilyen jellegű. Gondoljunk például az európai mezőgazdasági támogatásokra. Ezen intézkedések költsége elsősorban az európai gazdaságot terheli, még ha azok más gazdaságoknak is okozhatnak károkat. A közgazdászok egyetértenek abban, hogy a mezőgazdasági támogatások nem hatékony eszközök, és az európai gazdák haszna minden más európai kárára jelentkezik a magas árak és magas adók formájában. Az ilyen típusú intézkedéseket nem azért hozzák, hogy más országokkal szemben előnyre tegyenek szert, hanem mert egyéb hazai – disztributív, adminisztratív vagy közegészségügyi – célok megszabják a teljes gazdaság irányait.
Természetesen a globális adóparadicsomok azon esetek közé tartoznak, amikor az egyik ország a másik kárára tesz szert előnyökre. Az olyan jelentős országok azonban, mint az USA vagy az EU tagállamai, többet tehetnének saját maguk is az adóelkerülés és a társasági adózás terén megfigyelhető adóverseny megfékezésére.
Vagyis napjaink problémáinak nincs sok közük a globális együttműködés hiányához. Ezek egy adott országon belül jelentkező problémák, amelyeket nem lehet megoldani nemzetközi intézmények révén történő szabályozásokkal. Utóbbiakat könnyen dominálhatnak olyan egyéni érdekek, amelyek a hazai intézkedéseket is aláássák. Túl gyakran a globális kormányzás annak a folyamatnak a másik neve, amely ezen érdekek globális agendájának a megvalósítását célozza, ami aztán a globalizáció további erősítését és a hazai gazdaságpolitikák harmonizálását vonja maga után.
Olyan globális normákat és eljárási követelményeket kellene létrehozni, amelyek az adott országon belüli politikai döntéshozatal minőségét erősítenék. Ezekre példák lehetnek a transzparenciára vagy az elszámoltathatóságra vonatkozó globális alapelvek, amelyek nem írják elő az intézkedések konkrét formáit. Ilyen típusú alapelveket már most is használnak bizonyos mértékben a globális intézmények. Például az egészségügyi és növény-egészségügyi intézkedések alkalmazásáról szóló WTO-megállapodás megköveteli a tudományos bizonyítékok használatát, amikor egy importált termék esetében egészségügyi aggályok merülnek fel. Az ilyen jellegű eljárási előírásokat jóval elterjedtebben, illetve a hazai döntéshozatal javítását célozva is lehetne alkalmazni.
A különböző intézkedések hazai megvitatásának hiányosságaiban gyökerező problémákat csak a demokratikus döntéshozatal javításán keresztül lehet orvosolni. A globális kormányzás ehhez csak igen korlátozott mértékben tud hozzájárulni, és csak akkor, ha az a hazai döntéshozatal erősítésére, nem pedig annak korlátozására fókuszál. Máskülönben a globális kormányzás célja a technokrata megoldások iránti sóvárgást testesíti meg, amelyek semmibe veszik és aláássák az adott intézkedések megvitatását a széles közvélemény számára.
Dani Rodrik, a Harvard Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2016
Forrás: vg.hu
