Széchenyitől Hankissig sokan tolták volna Európába ezt az országot. Ma már nem találnak rajta fogást.
Akinek a halálhírét keltik, sokáig fog élni – tartja a mondás. Vagy nem – tehetjük hozzá némi tapasztalat birtokában. Az Értelmiségi Halálát, kevésbé patetikusan a szerep elhalványodását és eljelentéktelenedését már jó néhány évtizede hirdetik: ironikus módon a legkülönbözőbb értelmiségiek.
Talán legérzékletesebben jó két évtizede Zygmunt Bauman írt erről, hogy a fogyasztói vágyakkal legitimált kapitalizmusban érdektelenné válnak a hagyományos értelmiségi szerep megjelenítői. Az értelmiségi pozíció és szerep általános válsága Kelet-Európában egy további elemmel gazdagodik. (Itt az idő, hogy az értelmiségi szereppel együtt elbúcsúzzunk a szép álomtól, amelyben egy illékony történelmi pillanatban Közép-Európába képzeltük magunkat.)
Na, ennek most vége van, üres a hombár, ezt a megállapodást rúgta fel az élet: követni ezután sem követik őket, de befolyásukat, orientáló jellegüket is elvesztik, új Széchenyik vagy új Hankissok sem lesznek már.
Nem valami sötét összeesküvés-elmélet rendezi át az értelmiségi szereplők színházi tapsrendjét, hanem egy látszólag marginális és ártatlan tényező tüsszentett bele a púderes dobozba.
Az értelmiségi – miként boldogabb nyugati kollégai a public intellectual is – két lábon állt: a láthatóság és a vonzerő biztosította számára a közösséget, a társadalmi befolyást. A figyelemért folytatott verseny korlátozott volt, a médiafelületeken a kiválasztottak megjelenhettek, és e megjelenés nagyon sokakhoz eljutott. A kiváltott hatás, a vonzerő nem volt automatikus: nagyban függött a megszólalók tehetségétől, és persze a közönség is választhatott a korlátozott kínálatból.
Mindez mára brutálisan átalakult – ne kerteljünk tovább – az internet, a közösségi média elterjedésével. Az internetalapú nyilvánosságban sem igény, sem hely nincs az értelmiségre: beláthatatlan mennyiségű megszólaló korlátlan regiszterekben versenyez a figyelemért. Az olvasó, a néző, a közönség felszabadul, a korábban passzív befogadó maga is tartalom-előállítóként kopogtat. Nincs kitüntetett láthatóság és nincs kiemelkedő vonzerő: VV Pumpival és Éden Tufival egy szociológus, de meg egy gróf sem versenyképes, Tibi atya nem viccel. Szomorkodhatunk vagy kárörvendhetünk az értelmiségnek az új szerkezetű nyilvánosságban üresen és visszhangtalanul bolyongó képviselőin – de mégiscsak érdekesebb, hogy hová jutunk el nélkülük, milyen lesz ez a világ, ahol az egyre növekvő kelet-európai káoszban való eligazodás ilyen pontjai hiányoznak.
Mert kísértet járja be Európát, mindjárt kettő is: az elitellenesség és a rendszerellenesség kísértete. A jóléti kapitalizmus ellen ma paradox lázadás van kibontakozóban: egyszerre becsmérelik (mint gyenge, impotens, igazságtalan formációt) és tartják egyidejűleg ostrom alatt állónak és megvédendőnek. Az eddigiekben besározódott, az elmúlt évtizedek bűneiért felelősséggel tartozó elitek ellen Spanyolországtól Ukrajnáig, Svédországtól Görögországig kirobbanó az elégedetlenség és csak az új formációk politikai tehetségén múlik, hogy milyen mértékben tudnak aratni a választási versenyekben.
Az értelmiség egyik lényegi funkciója volt, hogy pozitív jövőképet, víziót fogalmazzon meg. Ez lett volna évszázadokon keresztül az európai Magyarország. Mára épp ez az Európa, mint ideál kezd a szemünk előtt szétmállani – úgy, hogy semmi nem lép a helyére. Ez a helyzet nyilván a kapaszkodó, védekező, befelé forduló modelleknek kedvez. Ellenségek, félelmek, szorongások és összeesküvés-elméletek: az aktivizált közönség lelke követhetetlen mennyiségben lövelli fel ezeket a netre nap mint nap. És ebben az új centrum nélküli, hálózati nyilvánosságban az elitek elnyerik méltó vagy méltatlan büntetésüket – azok az energiák, indulatok és dühök, amelyek talán mindig is ott voltak a társadalmakban, ma nem egyszerűen megjelenhetnek, hanem hálózatokba rendeződnek, intézményesülnek, átrendezik a nyilvánosság szerkezetét, és új politikai helyzetet is teremtenek.
Mindezt leíróan, ítélkezésektől mentesen mondom, csak hogy rögzítsük, új helyzet van – a dinoszauruszok is eltűntek, akármilyen kedvesen emlékeznek meg mostanában róluk a rajzfilmek.
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a politika, a társadalom és a média változó világa, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát – most mintha éppen a digitális média által meghatározott, új szabályok löknék előre a többi alszférát. Ha valaki pozitív társadalmi változást akar, akkor nem csak az értelmiségi elhalványodását kell felfognia, hanem megtalálni azokat az eszközöket, hálózatokat és nyelvet, amik ebben a rendszerben működni tudnak. Hic Rhodus, hic salta… vagy ahogy ma mondják, itt a parti, csapassad.
Forrás: hvg.hu Dessewffy Tibor
Ne feledkezzünk meg az oktatókról, a legtöbb időt gyerekeink az iskolában töltik. Épp most nézem „tehetetlenül” (remélem nem) egyik családtagom – közigazgatási egyetemen tanul – személyiségváltozását, ami egyáltalán nem tetszik és a teljes család értetlenül áll előtte. Félelmetes(!) ahogy rendkívül logikusan, okosan érvel a legkülönbözőbb dolgokra.
Ugyanakkor tudom, hogy neki majd az életben ez lesz a túlélési lehetősége, semmilyen érzelmet nem enged be az érvelési rendszerébe. Csak remélni merem, hogy amit hall, annak mindenkor utánanéz igaz-e, hogy majd méltó partnere lesz nemcsak a családdal szembeni, de az egyetemen októval szembeni vitában is, és hogy „kinövi” majd az egyetemet és „normális” emberré válik.
Kedves Attila,
Olvastam az idézett cikket az értelmiség haláláról. Kissé, vagy talán nem is kissé, elitista megközelítésnek vélem. Kétségtelen, hogy megváltozott az értelmiség szerepe, az internetes kommunikáció korlátlan szabadsága/szabadossága következtében véleményformáló szerepe mérséklődött, pusztán csak statisztikai okok miatt is. De hiba lenne az internetre fogni az értelmiség szerepének megváltozását, meg kellene egy kicsit vizsgálni ebben az új felállásban a társadalmi rétegződést.
Jelen társadalmunkban az értelmiségi lét nem hoz automatikus besorolást a véleményformálók táborába, az ma már sokkal összetettebb. A meggazdagodásnak több olyan -korábban nem lehetséges- módja van, amihez nem kötött az értelmiségi lét. És mivel a pénz mindenek mozgatója, a véleményformálók zöme gazdaságilag sikeres ember. Az átlag értelmiségi itt labdába nem rúg, a kiúgróan tehetségesek száma pedig csekély. De hát ezt akartuk, vagy nem?
Kedves Kálmán,
Nekem a cikkben az volt a fontos, hogy egyetemistaként éltem meg a rendszerváltást és akkor fontos kérdés volt, hogy az értelmiségnek milyen felelőssége van abban, hogy ez jól sikerüljön.
Hát nem sikerült jól. Aki csak tehette, egy tál lencséért bármit odaadott, aki tehette lenyúlta a közöst, stb.
Ma már fel sem lehetne tenni ezt a kérdést, hogy van-e felelőssége az értelmiségnek – már (ahogyan írod) értelmiség sincs. Gazdagok vannak, akiket az elért hatalmuk/pénzük legitimál, és aki nem vált sikeressé, az mondhat bármit, nem lesz hiteles. Celebek vannak, véleményformálók, de nem divat a filozófia, az élet nagy kérdéseinek felvetése. Felszínessé váltak a véleménycserék, több bennük az érzelem és kevesebb a tudás – ebben azért az internetnek van szerepe. :)
Természetesen a kérdés messzebbre visz: individualista a nyugati világ, közösségek és értékek is alig maradtak. Szóval nem az értelmiségi szerep eltűnése a legnagyobb gond. Ez elavult kategória lett, nem érdekel már senkit….