A válság mélypontja óta nem volt olyan időszak a világgazdaságban, amikor ennyi akut téma foglalkoztatta volna a szakmai közvéleményt. A tőke- és pénzpiaci befektetők és a makroközgazdászok egymással versengve ráncolják a homlokukat, amikor a kockázatokat kezdik sorolni. Összeszedtük a világ előtt álló legfőbb kihívásokat.
A világgazdaság növekedését szinte hónapról hónapra felül kell vizsgálni, a bővülés üteme ugyanis rendre elmarad a várakozásoktól. A feltörekvő országok jellemzően a nyersanyagok áresése, Kína strukturális gondok miatt növekszik a várakozások alatt. A fejlett országok még az olcsóbb energiaimportból sem profitálnak annyit, hogy kikeveredjenek az adósságválság óta tartó alacsony növekedési pályáról.
A régi-új ötlet jobb híján a költségvetési élénkítés, amit jelenleg az is támogatna, hogy az alacsony kamatkörnyezetben olcsón tudnak eladósodni az államok. A probléma, hogy az államadósságok még mindig magasak, és ha a növekedés a keresleti impulzus után újra lefullad, megint könnyen egy adósságválságban találhatjuk magunkat.
Globalizációs válság
Míg a válság előtt a világkereskedelem érdemben gyorsabban bővült, mint az ipari termelés, addig az utóbbi években ez már egyre kevésbé egyértelmű. Sőt, a világkereskedelem bizonyos összevetések szerint már zsugorodik, ami történelmileg rendkívül ritka. Az elmúlt évtizedekben a globalizáció hajtotta a globális gazdaságot: a világkereskedelem bővülése mutatta az egyre intenzívebb munkamegosztást, ami praktikusan az alacsonyabb bérszínvonalú országok egyre erőteljesebb bekapcsolódását jelentette a világgazdaságba. Valami azonban megváltozott, és nem csak az nem világos, hogy meddig tart ez a jelenség, hanem az sem, hogy ez jó vagy rossz. Mindenesetre a világkereskedelem fulladozása mögött egyszerre lehet sejteni a vállalatok racionális relokációs stratégiáját (hozzuk vissza a termelést a piacokhoz), illetve a szaporodó kereskedelemkorlátozó megállapodásokat.
Lehet, hogy az egész mögött egyszerűen az áll, hogy a fejlett és fejletlen országok eddigi munkamegosztása utóbbiak fejlődése miatt túlhaladottá vált. A bérköltségek emelkedése mellett a feltörekvő országok jó részének új növekedési modell kell, és a fejlett országok sem alapozhatnak többé egyszerűen az óriási bérelőnyre.
Stagnáló termelékenység
A gyenge növekedés mögött részben a munkatermelékenység stagnálása áll. Márpedig a mai (főként fejlett) világ mentsvárát a demográfiai szorításban az jelenthetné, ha a termelékenység bővülése tudná táplálni a gazdasági fejlődést.
A Fed elnöke, Janet Yellen szerint a világgazdaság előtt álló legfontosabb kihívás a termelékenység növelése. Miközben minden sarkon a digitalizációról, robotizációról, innovációról, ipari forradalomról hallunk, a valóságban ennek egyelőre semmi nyoma. A globális termelékenység növekedési üteme meg sem közelíti a válság előttit.
Érdekes a gazdaságpolitikai kihívás, hiszen ha az alacsony növekedés mögött strukturális okok állnak, akkor nem biztos, hogy a jegybanknak érdemes/lehetséges növekedést (ideiglenesen) támogató extrém laza monetáris politikát folytatnia.
Az optimistábbak azonban már hozzák a példákat arra, hogy az IT-forradalom kitart, és a jövőben a termelékenység újra emelkedhet: elsősorban a vezető nélküli gépek (drónok, autók) és egyéb robotok fejlesztése révén. Sőt, egyesek szerint egyszerű mérési problémáról van szó. Bizonyos szolgáltató területeken a termelékenység változását mérni szinte lehetetlen (például az oktatásban), de az is nehezíti a tisztánlátást, hogy korábban megfizethetetlennek tűnő szolgáltatások váltak ingyenessé (például Skype), ami az életszínvonalat javítja, de a jelenséget a termelékenységi vagy GDP-statisztikában nehéz megragadni.
A negatív kamatok kudarca
Úgy tűnik, a világ nagy jegybankjainak óriási lazítási programjai legfeljebb az államadósság-krízist tudták enyhíteni. Eközben azonban az extrém alacsony kamatok rosszat tettek a bankszektornak, és újraélesztették az eszközárbuborék-félelmeket. A növekedési aggodalmak ellenére a tőkepiac számos területén magasra szöktek az árak. Nem csupán az állampapírok árfolyama magas, hanem a részvények esetében is egyre többen beszélnek túlértékeltségről, valamint növekszik az ingatlanlufit kiáltók tábora.
Logikusan adódna a kamatemelés, ám sem az infláció, sem a növekedés nem ad rá igazán okot, egyedül a Fed mert óvatosan erre az útra lépni. Sőt, egyes országokban az államadósság-helyzet sem stabil annyira, hogy a hozamnövekedést elviselje.
Bajban a bankszektor
Nyolc évvel a pénzügyi válság kitörése után még mindig vannak olyan helyei a világnak, ahol pénzügyi stabilitási aggodalmak merülnek fel. A kínai bankszektor feltőkésítési igénye, a Deutsche Bank látványos gondjai, illetve a periféria országainak (főleg Olaszország) bankjainak látványos válságtünetei egyszerre szerepelnek a hírekben.
Nincs vége az adósságválságnak
Továbbra sem került le a napirendről, hogy előbb-utóbb egy fejlett országban államcsőd lesz. A görögöknél ez gyakorlatilag kész ténynek vehető, de Japánon sem látszik, hogy a jegybanki elmonetizáláson kívül mi mentheti meg a csődtől. A fő rizikó persze az olasz és portugál helyzet, ahol a magánkézben lévő államadósság fenntarthatósága továbbra is rendkívül bizonytalan.
A nagy jegybankok állampapír-vásárlásai jegelik a problémát, miközben az állami költségvetések az élénkítés és a stabilizáció között őrlődnek.
Az EU integrációs válsága
A fenti kihívások még inkább nyilvánvalóvá tették, hogy az Európai Unió mennyire tökéletlen integráció. A politikai unió nélkül szorosra fűzött gazdasági integráció működésképtelen, de legalábbis számos feladatot rossz hatásfokkal lát el. Másképpen fogalmazva: mivel nincs artikulált közösségi érdek, a politikai képviselet pedig kizárólag nemzetállami sikerben/kudarcban méretődik meg, ezért az EU minden kihíváskor hirtelen önálló országokra „szakad szét”.
Euróválság, migrációs válság, Brexit. Az unió tehetetlensége és nyilvánvalóan alacsony hatékonysága nem csupán gyenge válságkezelési teljesítményhez, hanem egy tagország elvesztéséhez is elvezetett. Az idén még lesz egy olasz népszavazás, ahol a kormányzati bukás esetén szinte biztosan unióellenes erők kerülnek hatalomra.
Félig, vagy félig sem működő európai intézményekkel nem lehet irányítani Európát, és nem lehet közösségi szinten felelni a kihívásokra. Vagy csinálunk rendes politikai uniót, vagy egyesével próbál meg minden ország optimalizálni – rövid távon nyilvánvalóan nagyobb politikai haszonnal, hosszabb távon nagyobb társadalmi költségekkel.
Az egyik megoldás az Európai Egyesült Államok, vagyis az, hogy (a többsebességes Európa jegyében) a fejlettebb országok létrehoznak egy olyan közösséget, ami valóban jelentősen elmozdul a politikai unió felé. Vagy marad a sodródás, ahol a közösség tagjai a felbomlás magas költségeitől tartva eltűrik, hogy az integráció csak döcögve, nyikorogva, félig-meddig oldja meg a kihívásokat.
Növekvő társadalmi feszültségek
A gazdasági problémák megoldása egyre gyakrabban ütközik politikai, sőt társadalmi korlátokba. Széles rétegek elégedetlenek a politikai elit válaszaival. A gobalizáció veszteseinek a növekvő jövedelemkülönbségekből van elegük, a válságban munkahelyüket elvesztőknek pedig a tartós munkanélküliségből.
A globalizáció nagy nyertese a feltörekvő országok középosztálya, a vesztese pedig a fejlett országok alsó középosztálya. A jövedelemkülönbségeket az eszközárbuborékokon keresztül tovább fokozza a jegybanki pénzpumpa is. A társadalmi elégedetlenség fejeződik ki a Brexitben, a Trump-jelenségben, az integrációellenes csoportok európai erősödésében.
Az OECD úgy látja, hogy a monetáris politika túlterhelt, önmagában nem lesz képes kirángatni a világot ebből az alacsony növekedési csapdából. A fiskális politika, illetve a strukturális reformok megvalósítása jelenthetnék a kiutat a gödörből, segítségükkel ugyanis javulhatnának a növekedési kilátások, ami végül a kamatszintek normalizálódásához vezetne.
Természetesen nem csak a fiskális mozgástér mérete, hanem az elköltött pénz „minősége” is fontos, vagyis hogy jó helyre kerüljön a pénz. Infrastrukturális beruházásokkal, célzott munkaerő-piaci ösztönzőprogramokkal, valamint a kutatási és fejlesztési források növelésével már rövid távon is lehetőség nyílna a gazdaság élénkítésére, hosszabb távon pedig egy magasabb potenciális növekedési pályához, továbbá a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklődéséhez járulna hozzá.
A fejlett országok hagyományos alsó középosztálya nem részesült a globalizáció pozitív hozadékaiból, a bérszínvonaluk lényegében stagnált az elmúlt évtizedben. Az OECD szerint épp ezért kiemelten fontos, hogy olyan intézkedések szülessenek, amelyek biztosítják, hogy a kereskedelmi és beruházási reformok gyümölcsét mindenki élvezhesse. Elengedhetetlen, hogy megvalósuljanak többek között a már említett munkaerő-piaci reformok, mint például a továbbképzések és az elhelyezkedés aktív támogatása, valamint a szociális védőháló kiszélesítése, ez utóbbival ugyanis elkerülhető, hogy a munkájukat elveszítők szegénységi spirálba essenek.
Forrás: portfolio.hu
