Az, hogy csatlakozunk-e a monetáris unióhoz vagy sem, nem lehet vita kérdése. A 2002-ben aláírt csatlakozási szerződés valamennyi új tagállam esetében kizárta a kimaradás lehetőségét. Vagyis a kérdés ma sem az, hogy akarunk-e csatlakozni, hanem az, hogy mikorra teljesítjük a feltételeket.
Magyarország ma – az államadósság/GDP 60 százalékos mutatóját kivéve – valamennyi csatlakozási feltételt teljesíti. Tény azonban, hogy semmiféle szakmai érv nem támasztja alá a kiválasztott mennyiségi maastrichti kritériumok jogosultságát. Miért éppen 3 százalék legyen a költségvetési hiány és 60 százalék az államadósság felső határa? Egyedüli lényeges kritérium a nemzeti bank teljes és alkotmányban deklarált függetlensége az egymást váltó kormányok gazdaságpolitikájától (erre hivatkozva nem lett az eurózóna tagja Svédország). Az optimális valutaövezet elmélete szerint sokkal fontosabb lett volna az eurót bevezető tagállamok fenntartható versenyképességének bizonyos jelzőszámait alkalmazni (kereskedelmi és folyó fizetési mérleg, a termelés és export áruszerkezete, versenyképességi kritériumok). Ebben az esetben Görögország semmiféle trükközéssel nem kerülhetett volna be a közös valutát használók klubjába.
Az euró bevezetése mellett számos érv szól egy olyan országnál, amelynek külkereskedelmében meghatározó az eurót használó országokkal való forgalom, euróban bonyolódik a tőke- és pénzforgalom meghatározó hányada, döntően euróban van a lakosság külföldi valutában tartott megtakarítása, továbbá euróban érkeznek – egyre nagyobb mértékben – a külföldön dolgozó magyarok immár a GDP közel 3 százalékát kitevő hazautalásai. Az euróra való tudatos felkészülés, majd az euró bevezetése kiszámítható gazdaságpolitikát követelne meg, növelné a külföldi befektetéseket a magyar gazdaságban, segítene stabilizálni az euróban kifejezett adósságállományt (amelyet a forint leértékelése önmagában is felfelé mozgat). Nem utolsósorban növelné a munkabéreket, és megakadályozhatná a gyorsuló társadalmi-gazdasági leszakadást.
Az euró bevezetésével szemben általában két érvet szoktak felhozni. Egyrészt azt, hogy ezzel megszűnik a „szuverén” árfolyampolitika, másrészt az eurózónába belépő tagállam feladja önálló kamatpolitikáját is. Az első abból indul ki, hogy a nemzeti valuta leértékelése rendszeresen nagyobb mozgásteret biztosít az export számára. Nem volt elég a több évtizedes olasz, francia, spanyol, görög lecke, miszerint a leértékelés legfeljebb ideig-óráig biztosít mozgásteret? Valójában azonban elkényelmesíti a vállalatokat, nem ösztönöz szerkezetváltásra, és amikor – néhány év alatt – a leértékelés kedvező hatásai eltűnnek, még erősebben jelenik meg a modernizációs szakadék, a szerkezeti lemaradás. Egy olyan ország esetében pedig, mint Magyarország, a leértékelés versenyképességre gyakorolt hatása még ideiglenesen is nagyon tompított lenne, hiszen exporttermékeink importtartalma igen magas, vagyis amit árversenyben nyerhet az export a leértékeléssel, azt már a termelés előtti fázisban elveszíti a leértékelés miatt magasabb importszámlán. Az igazi veszély azonban nem ez, hanem a munkaerő egyre alacsonyabb bérezése euróban kifejezve, ami egyrészt további tömeges elvándorláshoz vezethet, másrészt a lakosság egyre nagyobb részének jövedelmét (bérek, nyugdíjak, juttatások) devalválja, ami nem utolsósorban az euróban megjelenő javak és szolgáltatások (például magyar turizmus külföldre) csökkenő keresletében jelentkezik. Nem is beszélve arról, hogy ilyen esetben felgyorsul a megtakarítások külföldi valutákba menekítése.
Az önálló kamatpolitika jól hangzik, a világtól ezer szállal függő Magyarország esetében azonban – enyhén szólva – kalandor és felelőtlen. Elég a magyar gazdaság nemzetközi sebezhetőségére, a külső folyamatoktól való meghatározottságára utalni. Ez természetesen önmagában nem negatívum, hanem kihasználható adottság, sőt a hosszabb távú és fenntartható növekedés nélkülözhetetlen pillére. Természetesen csak akkor, ha ilyen körülmények között – az EU GDP-jének 0,7 százalékával – nem „szabadságharc”, hanem értelmes, kooperatív és az igazi stratégiai érdekeket figyelembe vevő gazdaságpolitika folyik. Ha nem, a „függőségcsökkentés” következményei rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi károkhoz vezethetnek. Vagyis az ország szuverenitását nem az eurótól való távolmaradás, és nem is a közbenső megoldásként javasolt árfolyamfixálás biztosítja.
Mindez ma szöges ellentétben áll a Magyar Nemzeti Bank politikájával, valamint a politikai döntéshozók EU- és euróellenes magatartásával. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök a Japánban tett látogatáson megfogalmazta: talán majd 2030 táján belépünk az eurózónába, már ha addig lesz euró. A reális kérdés inkább az, hogy lesz-e addig magyar gazdaság, és ha igen, milyen szinten.
Az euró bevezetésére való tudatos felkészülés sürgősségét azonban alapvetően egy további és eddig kevéssé hangsúlyozott érv látszik alátámasztani. Ez pedig az Európai Unió jelenlegi válságos szakaszában egyre nyilvánvalóbb többsebességes integráció. Ha legalább részben szeretnénk a magországokhoz, az európai centrumhoz tartozni, akkor ennek egyik alapvető eszköze az eurózónához való csatlakozás. Egyébként – és erre több jel utal manapság – minden vonatkozásban és igen gyorsan ismét az európai periférián találhatjuk magunkat, annak minden – a történelemből jól ismert és elszenvedett – következményével együtt.
Szerző: Inotai András, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének kutatóprofesszora
Forrás: vg.hu
