Mindenki érzékeli, hogy a világ, amelyben élünk átalakul, az értékrendek változnak és az életünk egyszer csak átértékelődhet. Akár szó szerint is…
„Miért van az, hogy a fizikai munka eltűnőben van, de legalábbis leértékelődött az utóbbi évtizedekben?” – teszik fel sokan a kérdést, látva a környezetükben élő emberek életében bekövetkező változásokat.
Ezzel együtt vajon minden szellemi tevékenység felértékelődött? Az „értékváltás” csak pénzben fejeződik ki vagy társadalmi elismerésben is? Az elismertség fokmérője egyre inkább a pénz?
A fizikai munka
A kérdés két részből áll és kétségtelenül van kapcsolat közöttük. Tényleg egyre kevesebb a fizikai munka? Valószínűleg nem, csak egyre több gépet, munkát könnyítő eszközt használunk az élő munka kiváltására, egyszerűsítésére. Tehát szerintem egyre több az ilyen jellegű tevékenység, csak azt már egyre kevesebb ember képes elvégezni. A fizikai munka egyre bonyolultabbá válik, egyre nagyobb értékű és egyre specializáltabb szaktudást igénylő munka jelenik meg. Értékes gépeken, egyre nagyobb felelősséggel dolgoznak a mai fizikai munkások.
Pontosabban ez a munkakör kettévált. A szakismeret, végzettség, a társadalom által egyre jobban igényelt és értékelt fizikai munka mellett tömegek váltak munkanélkülivé, mert megszűnt az a fajta betanított, szaktudást nem igénylő munka, amiből korábban megéltek. És a szakadék a két tábor között egyre csak nő. A helyzet megváltoztatásában csak egy-két generációváltásnyi idő alatt lehet bármi előrelépést elérni?
A fentiek alapján már a kérdés második részét is könnyen meg tudjuk válaszolni, hiszen a magas színvonalú, képesítésű fizikai munkát megfizetik, néha jobban, mint sok szellemi munkát. A tudásukat nem fejlesztő, ismeretek és képesítés nélkül dolgozó/élő tömegeket azonban a társadalom parkoló pályára helyezte és úgy is kezeli.
Sokan kétségbe vonják már ezeknek a régi kategóriáknak az érvényességét is. Már nem a fizikai és a szellemi munka között húzódik a szakadék…
Nézzük a ”szellemi munkát”
Az öt legnagyobb amerikai befektetési társaság – amelyek közül csak kettő maradt mára független intézmény – 2007-ben körülbelül 39 milliárd dollárt fizetett ki alkalmazottainak bónusz formájában. A legnagyobb multinacionális vállalatok vezetői olyan mértékű jövedelmet visznek haza, ami már irritálja a társadalmat, de szélsőséges esetekről bőven hallani, pl. focistákért is kifizetnek manapság olyan vagyonokat, amit az átlagember már elképzelni sem tud. (Szellemi vagy fizikai munka?)
Ezek a dolgok is megméretésre kerülnek és vajon értékükön vannak-e valóban kezelve? Adódik a következő kérdés: ki dönti el, hogy minek, kinek mi az értéke?
Van, aki úgy gondolja, hogy túlságosan felborultak az értékviszonyok és a gazdaság meggyógyításához szükség volna egy szerkezeti átalakításra, amelynek fő eleme a pénzügyi szektor szerepének csökkentése kellene, hogy legyen. Kérdezem én: lehet ezt mesterségesen „csökkenteni”? Ki fogja megmondani, hogy mi a helyes arány?
Mindenesetre a korábbi 4 helyett ma már a GDP 8 százaléka származik az Egyesült Államokban a pénzügyi szektorból, ahol viszont a profitok 41 százaléka termelődik ki.
Akkor kik rendelkeznek a hatalommal, az azt megtestesítő pénzzel? És kik döntenek a társadalmi javak elosztásáról, a munka értékének megfelelő bérezésről?
Nem akarom azok malmára hajtani a vizet, akik lángba borítanának mindent és csakis egy világégést követően tudják elképzelni a társadalmi javak elosztásában bekövetkező bármilyen változás kierőszakolását.
Az azonban kétségtelen, hogy a világban egyre nagyobb jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség uralkodik. Az OECD egyik tanulmánya azt állapította meg, hogy a legtöbb fejlett országban az elmúlt húsz év során nőtt a gazdagok és szegények közötti szakadék.
A jelentés szerint 2000 óta jelentősen nőttek az egyenlőtlenségek leginkább az Egyesült Államokban, Kanadában, Norvégiában, Olaszországban, Finnországban. Németországban tízszázalékos a szegénység, amely a fejlett európai országok között a legmagasabb – bár tartósan csak a társadalom 2-3 százaléka él szegénységben.
A válság felerősítette ezeknek a vagyoni-jövedelmi különbségeknek a jelentőségét. Tömegek jutottak el arra a szintre, hogy kisebb jövedelemcsökkenés is már az élethelyzetük jelentős romlásához vezetett és ezért érzékenyebbek lettek ezekre a különbségekre, egyben felértékelődött a társadalmi védőháló szerepe. Azt gondoltuk korábban, hogy az állását vesztő dolgozó nem maradhat támogatás nélkül, most pedig azt látjuk, hogy sokan pár hónap alatt „szakadékba zuhannak”, ahonnan nem tudni, hogy hogyan van visszatérés.
Civilizált országokban is megtörténik az, hogy az emberek önhibájukból (eladósodás) vagy csak a bekövetkezett változások hatására olyan helyzetbe kerülnek, hogy mindenüket elveszíthetik. Azt hittük, hogy ez nem történhet meg, de most látszik, hogy mennyire nem épült ki a működő „védőháló”, a meglévőnek pedig milyen gyengék a szálai.
