Dani Rodrik, a Harvard Egyetem nemzetközi gazdaságtan professzora idén megjelent tanulmányában a populizmus jelenségével, kialakulásának okaival és főbb jellemzőivel foglalkozik. Eredményeiről egy lerövidített cikk formájában a Voxeu hasábjain is beszámolt.
Rodrik szerint hiába szerepeltek a vártnál gyengébben a populista politikusok az idei holland és francia választásokon, valószínűtlen, hogy a jelenség terjedése ezzel fordulóponthoz érkezett. Már évtizedek óta növekszik a populista erők támogatottsága, különösen az 1990-es évek óta vett nagy lendületet a folyamat.
A gazdasági-pénzügyi világrenddel való szembenállás a 20. században tovább erősödött, a globalizációs folyamatok második világháború utáni felgyorsulása pedig csak fokozta mindezt. Az, hogy a globalizáció, illetve a vele járó kereskedelmi liberalizáció politikai feszültségekhez, ezáltal pedig a populizmus erősödéséhez vezet, alapvető közgazdasági törvényszerűség.
A Samuelson-Stolper tétel értelmében a nemzetközi kereskedelem liberalizációja révén létrejövő nemzetközi termelés-specializáció (hosszú távon) a termékek mellett a termelési tényezők árainak kiegyenlítődését is magával vonja. Ebben az esetben a termelési tényezők közül a munkaerő, illetve annak ára, a munkabér kiemelt fontosságú.
Egy teljesen nyitott világban tehát a bérkonvergencia a gazdagabb országok dolgozóinak rovására zajlik. Bár a rendszer egészét nézve a globalizáció és a szabad kereskedelem jelentős haszonnal jár, azonban szükségszerűen veszteseket szül.
A fenti összefüggésből ráadásul az is következik, hogy minél kevesebb korlát áll a szabad kereskedelem útjába, nettó értelemben annál nagyobb többletjövedelmet generál, a vesztesek viszont egyre rosszabbul járnak, ráadásul ez a veszteség hatványozottan jelentkezik. A logika a következő:
Törvényszerű, hogy az adókulcsok növelése az adóbeszedés hatékonyságát exponenciálisan csökkenti, hiszen minél magasabb a gazdasági szereplőkre rakódó teher, annál nagyobb teret kap a feketegazdaság, növekszik a nem adózó jövedelmek aránya. Az importvám (mint szabad kereskedelmet korlátozó tényező) tulajdonképpen egy adó, így erre is vonatkozik, hogy minél nagyobb vám van érvényben, annál nagyobb az általa előidézett piactorzítás. Viszont a fordítottja is igaz, vagyis az alacsony vámok felé haladva, ahogy folyamatosan felszámoljuk az akadályokat, egyre kisebb torzítóhatást sikerül kiküszöbölni.
Másrészről viszont a kereskedelem liberalizációjából adódó jövedelem-újraelosztási hatás közel lineáris, vagyis ugyanakkora negatív hatása lesz (a béreken keresztül) a nyugati munkásrétegre nézve, ha például egy importvámot 40%-ról 30%-ra, mintha 30%-ról 20%-ra csökkentenénk. Természetesen nem csak az importvámokra vonatkozik ez, de így könnyebben megfogható, számszerűsíthető a probléma.
Ha a két hatást összerakjuk, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy létezik a kereskedelmi korlátoknak egy olyan alacsony szintje, amely alatt a további liberalizáció már összességében több kárt okoz néhány társadalmi csoport számára, mint amennyi hasznot hoz rendszerszinten.
Ez egy nagyon fontos megállapítás, amit a közelmúltban több empirikus tanulmány is megerősített. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménnyel (NAFTA) kapcsolatban például két elemzés is kimutatta, hogy miközben az amerikai munkások egy fontos kisebbsége számára nagy veszteséget okozott, az amerikai GDP-re gyakorolt pozitív hatás elenyésző volt.
Elméletben adott a kormányok számára a lehetőség, hogy a kereskedelmi liberalizáció és a globalizáció negatív hatásait az állami jövedelem-újraelosztási rendszeren keresztül kiküszöböljék. Másképp kifejezve, a politikusokon múlik, hogy az így megtermelt extra jövedelem egy jelentős részét a globalizáció veszteseire fordítják-e, hogy mindenki részesüljön a pozitívumokból, vagy legalábbis kompenzálva legyen. Ez az esetek többségében nem történt meg, aminek a következményei lassan mindenki számára nyilvánvalóvá válnak.
Bár a cserben hagyott nyugati munkásosztály problémája jóval összetettebb annál, mint hogy a kereskedelem miatt elveszítették munkájukat (elég csak a technológia fejlődésére és az automatizációra gondolni), a globalizáció és a szabad kereskedelem mégis remek bűnbakká váltak. Donald Trump nem véletlenül erre építette fel kampányretorikáját.
Rodrik szerint azért alakult ki két jól elkülöníthető szárnya a populizmusnak, mert a globalizációs sokk másképp éreztette hatását a társadalomban.
Olyan helyeken egyszerűbb a jobboldali populista mozgósítás, ahol a fent említett sokkhatás a bevándorlás formájában jelentkezik (lásd: Európa).
Latin-Amerikában nagyobb hangsúlyt kapott a globalizációval járó kereskedelmi, pénzügyi és külföldi tőkebefektetési sokk. Ez azt jelenti, hogy a szegény országokba a külföldi nyitásnak köszönhetően özönleni kezdett az országba a külföldi tőke, ami jelentős vagyoni különbségeket idézett elő a társadalmon belül.
Rodrik a cikk végén még egyszer hangsúlyozza, hogy a populizmus előretörésében nem a globalizáció jelentette az egyedüli hajtóerőt. Sőt, még csak nem is feltétlenül az volt a legfontosabb tényező, hiszen a technológiai fejlődés, a munkavállalói érdekképviseletek befolyásának csökkenése, a piacgazdaság „a győztes mindent visz” elve, illetve a nem megfelelő politikai intézkedések mind hozzájárultak a problémák súlyosbodásához. Bármi is álljon a háttérben, a szakértő szerint jó okunk van azt feltételezni, hogy a jövőben sem várható a populizmus visszaszorulása, az ugyanis egyfajta ellenőrző szerepet tölt be a túlzott globalizáció káros hatásainak kordában tartásában.
Forrás: portfolio.hu
