A reformok gyors felzárkózást ígértek, ami nem valósult meg, miközben a gyógymód fájdalmas volt, és növelte a társadalomban az egyenlőtlenségeket. A témáról könyvet író Philipp Ther osztrák történészt arról kérdeztük, hogyan került Kelet- és Közép-Európa a neoliberalizmus bűvkörébe.
hvg.hu: Miért gondolta a rendszerváltás után előbb-utóbb minden kelet-európai ország, hogy a neoliberális gazdaságpolitika a felzárkózás feltétele, még ha magát a neoliberalizmus kifejezést természetesen nem is használták?
Philipp Ther: A neoliberalizmus kifejezést tényleg nem használták, de azt se mondanám, hogy célzottan azt a gazdaságpolitikát követték volna, amit mi ma neoliberálisnak nevezünk. Akkoriban az volt a kérdés, hogy lépésekben reformáljanak-e az országok, vagy radikálisan vezessék be a reformokat. Magyarországon a rendszerváltás utáni éveket egyáltalán nem nevezhetjük a radikális reformok éveinek. Mivel itt már az államszocializmus alatt is létrejöttek magánvállalatok, 89-re jelen voltak a magánbankok és külföldi befektetők is. A társadalmon belül is volt már akkor egy nagyobb, vállalkozó kedvű középosztály, amely a magángazdaság felé orientálódott. Ilyen tekintetben tehát Magyarország nem teljesen illik bele a közép-európai mintázatba, hiszen korábban kezdett nyitni, és 1989 után már nem érezte szükségét, hogy ugyanolyan vehemenciával reformáljon, mint a többiek.
hvg.hu: Ha a rendszerváltás előtti nyitást nézzük, akkor Lengyelország se nagyon különbözött Magyarországtól.
P. T.: Igen, ott is voltak a hetvenes évek végétől magáncégek, és létrejöttek az úgynevezett Polonia-vállalatok is (külföldi tulajdonú vegyesvállalatok – a szerk.), amelyek előnyöket élveztek például a termékek ki-beszállításánál. A cél az volt, hogy külföldi tőkét juttassanak az országba, és ezzel adjanak lökést a gazdaságnak. Idáig tehát hasonló a két ország története, de a rendszerváltás után Lengyelországban komoly, és nagyon radikális reformokat hajtottak végre: jó példa erre a Balcerowicz-terv (Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter rendszerváltás utáni sokkterápiája, amelynek célja az volt, hogy a gazdaság a lehető leggyorsabban átálljon a piacgazdaságra – a szerk.). Magyarországon távolról sem voltak ennyire radikálisak a reformok. Legalábbis az elején, aztán jött a háztartási deficit és az infláció, ami 1995-ben utat nyitott a Bokros-csomagnak és a radikális reformoknak.
hvg.hu: Kiktől indult ki a radikális reformok ötlete, és kik támogatták azt?
P. T.: A radikális reformokat több oldalról is többen támogatták. Először is meg kell említeni külföldön a nemzetközi pénzügyi szervezeteket, a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot, melyek 1989-ben a chicagói iskola, a neoklasszikus gazdaságpolitika és leginkább a Nobel-díjas Milton Friedman gazdasági elképzeléseinek hatása alatt voltak. De 1989-ben fogalmazták meg a „washingtoni konszenzus” néven elhíresült gazdasági alapelveket is, amelyeknek elsősorban az volt a feladatuk, hogy az inflációtól sújtott, eladósodott latin-amerikai államok gazdaságát rendbe szedjék. Az elvek gyakorlatba átültetésének egyik fontos, azóta ikonná vált szereplője Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal közgazdász-professzora volt, aki először Bolíviában, utána Lengyelországban adott tanácsokat a kormánynak, és a Balcerowicz-terv megvalósulásában is fontos szerepet játszott. Ebből is látszik a kontinuitás a két kontinens reformjai között: számos Latin-Amerikában használt receptet ugyanis átvittek Kelet- és Közép-Európába. Ezen reformok kiindulópontja a stabilizáció, azaz a (állam) háztartási deficit és az infláció rendbetétele volt. Ez a gyakorlatban megszorításokat jelent. Csak miután ez megtörtént, következett a három kiemelten fontos programpont: a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció.
hvg.hu: Hogyan viszonyult a reformokhoz a helyi lakosság és szakértői elit?
P. T.: Egy-két országban voltak ugyan közvélemény-kutatások, például Csehszlovákiában 1989-ban, de így is csak korlátozott ismereteink vannak a közvélekedésről. Az látszott, hogy ’89-ben a lakosság még a szocializmus felé orientálódott, és a meglévő rendszer reformjában gondolkodott; a nemzetközi pénzügyi szervezetek hatására viszont egyre aktívabbak lettek az „otthoni reformelitek”. Már 1988-ban is arról panaszkodott a Polityka nevű lengyel hetilap, hogy egyre növekszik a keleti „thatcheristák” hatása. Ezek olyan szakértők voltak, akik állami kutatóintézetekben dolgoztak és a peresztrojka sikertelenségét látva egyre inkább a radikális reformok szükségességét hangsúlyozták. Ezért is nem lehet azt mondani, hogy külföldről erőltették volna Kelet-Európára a neoliberális politikát, hiszen a kutatók, és a reformpolitikusok egy része is a radikálisabb reformokért lobbizott. Hogy a döntéshozók nem nagyon gondolkoztak alternatív megoldásokban, az annak is köszönhető, hogy a harmadikutas politikára Jugoszlávia volt a példa a maga kevert rendszerével; a jugoszlávokról pedig mindenki tudta 1989-ben, hogy az államcsőd szélén állnak. Ezzel egy időben a nyugat-európai jóléti államok drága szociális rendszerei a növekvő munkanélküliség miatt szintén válságban voltak, és nem csak megfizethetetlennek, de fenntarthatatlannak is látszottak keletről nézve. Ezért fordultak a kelet-európai országok a radikális reformok felé.
hvg.hu: De azért azt túlzás lenne kijelenteni, hogy Sachs nélkül nem lettek volna neoliberális reformok, nem?
P. T.: Nem túlzás. 1989-1991 között nagyon is meghatározó szerepet játszott, hiszen egy konkrét ígérettel jött a lengyelekhez: ha végigcsinálják a radikális reformokat, akkor elengedik az adósságuk egy részét. Lengyelország, akárcsak a magyarok, nagyon el volt akkoriban adósodva. Az ígéretet pedig betartották: 1991-ben elengedték Lengyelország adósságának nagyjából a felét. Erre azért is volt szükség, mert Lengyelországnak stratégiai fontossága volt a régióban: mindenképpen sikerrel kellett ott járniuk a reformoknak, különben nem hozhatták volna fel őket példaként a többi kelet-európai ország számára. Magyarország ilyen szempontból rosszabb helyzetben volt, hiszen jóval kisebb, mint Lengyelország, így nem tudta elérni, hogy neki is hasonlóképpen elengedjék az adósságát. Ez azért fontos, mert éppen ezek a régi adósságok voltak azok, amelyek a gazdaság kilencvenes évekbeli problémáihoz, majd a Bokros-csomaghoz vezettek.
hvg.hu: És Románia meg Bulgária? Ők is kilógnak a sorból: gazdaságuk nagyon távol állt a piacgazdaságtól, mégsem akartak reformálni.
P. T.: Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában valódi kommunista utódpártok ragadták magukhoz a hatalmat, ahol a kommunista és a posztkommunista kormányzás között alig volt különbség. Ezek az utódpártok túlélni próbáltak, és nem reformálni. Valamennyit privatizáltak ugyan, de abból csak a nómenklatúra, a régi káderek profitáltak. Ezek az országok idővel nagyon komoly válságban találták magukat, és a kilencvenes évek vége felé kényszerültek arra, hogy felszálljanak a neoliberális vonatra, ami viszont akkor még fájdalmasabb volt, mintha a rendszerváltáskor teszik meg.
hvg.hu: Az újonnan egyesült Németország nyugati típusú jóléti államot szült, viszont a reformokat Kelet-Németországban sem lehetett elkerülni.
P. T.: Németországnak más volt a reformdinamikája. Itt a vezetők sokáig nem akarták tudomásul venni, hogy egy posztkommunista országban vannak. A keletnémet ipar a monetáris unióval egy csapásra összeomlott. Az állam a kárpótlással szemben az elkobzott vagyon visszaszolgáltatását részesítette előnyben, majd egy radikális privatizációs programot indítottak, amely balul sült el. A társadalmi károkat megpróbálták szociális szolgáltatásokkal enyhíteni, de ez az ipar összeomlásával együtt komoly költségvetési deficithez és növekvő munkanélküliséghez vezetett, számos vállalat pedig úgy döntött, inkább külföldre menekül. A kilencvenes évek végén emiatt Németországban a szociáldemokrata-zöld kormánykoalíció ismét neoliberális reformokra kényszerült, amelyek sok tekintetben maguk is a chicagói iskolától nyerték az inspirációt (ilyen például az alacsony jövedelmi szektor bevezetése). Ennek aztán komoly társadalmi következményei lettek, de versenyképesebbé vált az ország, ugyanakkor ezen alapszanak az unión belüli egyenlőtlenségek is.
hvg.hu: Ugorjunk egy kicsit az időben. Az euróválság reform- és megszorító programjai mennyire illenek bele a rendszerváltás utáni neoliberális mintába?
P. T.: A déli tagállamok közül leginkább Olaszországgal foglalkozom, és azt tudni kell, hogy az ottani helyzet nagyon különbözik a görögtől, így nem általánosítható a tagállamok egészére. Az látszik, hogy a válság leginkább a keleti és a déli tagállamokat sújtotta. Először a keleti tagállamoknak voltak problémáik. (Magyarországnak is szüksége volt egy IMF-hitelre, hogy elkerülje a gazdasági összeomlást – a szerk.) A válságkezelés itt is megszorításokkal, és a szociális kiadások megvágásával járt, mégis keleten azt láttuk, hogy az érintett országok aránylag hamar talpra álltak; vagy legalábbis a számokat nézve képesek lettek újra növekedni. Délen viszont az egész válság először a költségvetés válságaként csapódott le, és csak később lett belőle euróválság. A nemzetközi szervezetek a probléma megoldására megint csak a washingtoni konszenzus receptjét szedték elő, azaz azt mondták: csináljátok azt, amit Kelet-Európa. Ez ugye megint csak megszorításokat és reformokat jelentett. Volt egy ígéret, hogy ezután jobb lesz nekik, de mint látjuk, a déli tagállamok azóta se jutottak egyről a kettőre. A német politika ebből a szempontból nagyon fantáziátlan: annyit mond, hogy spórolni kell, de képtelen előállni egy intelligens programmal, amely segítene ezeknek a gazdaságoknak talpra állni.
Forrás: hvg.hu
