„Az elmúlt 20 évben növekedtek az elvárások: nemcsak a diákoknak, hanem a szülőknek is tudomásul kell venni, hogy a világ változásával folyamatosan bővül az ismeretanyag” – mondta az emberi erőforrások minisztere az InfoRádió Aréna című műsorában.
Azért érdemes ezen elgondolkodni, mert a tanárok és a kormányzat közötti viták legmélyén a kormányzatnak az oktatásról vallott korszerűtlen elképzelései állnak, amik jól tetten érhetők ebben a pontban is.
Többet kell-e most tanulnia egy diáknak, mint kellett húsz, száz vagy éppen kétezer évvel ezelőtt? Ha megpróbáljuk összehasonlítani azokat a különféle korokból, akik nagyjából hasonló időt töltöttek tanulással, akkor semmiképpen sem felelhetünk igennel a kérdésre. Egy ógörög ifjútól elvárták, hogy fejből tudja Homéroszt, az 27803 sor, ehhez képest mennyi az, amit egy érettségizőnek tudnia kell? Nem várjuk el a diákoktól, hogy ismerjék az etikettet, nem kell kalligrafikusan írniuk, nem kell ógörögül tudniuk és ábrázoló geometriával sem terheljük őket. Ha azt gondoljuk, hogy a mai gyerekeknek többet kell tanulniuk, mint korábbi korok diákjainak, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy a korábban a tanárok nem dolgoztak olyan keményen, mint ahogyan a maiaknak kellene, a korábbi iskolák, lazább, könnyebb, egyszerűbb intézmények voltak.
A valóságban ugyan igaz, hogy az emberiség ismeretmennyisége folyamatosan növekszik, de ezzel együtt változik az is, hogy mit tart tudásnak. Sokáig a tudás a reprodukciót jelentette, szövegek, adatok visszaadását, az számított okos embernek, aki sokat tudott fejből idézni. Később a tudás eljárások ismeretét jelentette, ilyen eljárás lehetett a másodfokú egyenlet megoldása vagy éppen egy nyolc lábon álló esszé megírása (ami alapján a Ming-korszakban rangsorolták a hivatalnokokat). Ezekben a tudásfelfogásokban, tudásparadigmákban más számított fontosnak, más kellett ahhoz, hogy valakit okosnak tekintsenek. Jelenleg egy új tudásparadigmában élünk, még akkor is, ha az iskola ezt nem feltétlenül vette észre.
A mostani világban az ismeretek és az eljárások nagy részét is gépekben tároljuk és gépek képesek azokat elvégezni, az így felszabadult szellemi kapacitás kreativitásra, innovációra, együttműködésre fordítható, ezért ez is lesz a tudás mérője. A tárgyi tudás már csak egy (nem is a leglényegesebb) eleme a tudásnak. Tudni kell hol keresni, jó kérdéseket megfogalmazni, ami ismeretek nélkül nem lehetséges, viszont az aprólékos részletek sorolása helyett inkább a nagy kép átlátására van szükség hozzá.
Oxfordban és Cambridge-ben már régóta az interjú dönt elsődlegesen, ahol nem a tudást, hanem a gondolkodást nézik a gyakran meghökkentő kérdések, amiknél pont az a cél, hogy a diák ne adhasson rájuk betanult válaszokat. Megkérdezhetik például a biológiára jelentkezőtől, hogy miért van olyan sok csíkos állat, a közgazdaságot célzóktól, hogy a kormánynak korlátoznia kellene-e a bankárok jövedelmét, vagy a történelemre jövőktől azt, hogy mit tudnánk a világról, ha csak a sporttal kapcsolatos dolgok maradnának fent a múltból?
A magyar oktatásirányítás ebből a változásból semmit sem vesz észre. Mintha a szekéren ülve csak bámulná, ahogy az egyre gyorsabb autók elhaladnak mellette és ahelyett, hogy átülne egybe, csak egyre jobban csattogtatná az ostort. A szoros tantervi szabályozás, ami nem hagy helyet az innovációnak és a projekt-szerű tanulásnak, a tényanyag hangsúlyozása a kerettantervben vagy akár az az apróság, hogy az idén már nem használható olyan atlasz a történelemérettségin, amiben kronológia is van – tehát a diákoknak az összes lehetséges évszámot fejben kell tartaniuk –, mind azt mutatják, hogy a kormányzat a tudásról egy 19. századi paradigmában gondolkodik. Nem csoda, ha a PISA-eredmények nem javulnak (hiszen az OECD felmérésében egyszerűen más számít tudásnak mint a mi iskoláinkban).
A tanárok pedig abban a helyzetben vannak, mint a korábbi példában a ló: csattog az ostor a hátukon, de pontosan tudják, hogy ettől még nem fogják utolérni a mellettük elhúzó Ferrarikat. Hiába kell központi tantervekből és tankönyvekből tanítaniuk, portfoliót és önértékelést írniuk, 32 órát az iskolaépületben tölteniük és a gyerekeket is bent tartaniuk késő délutánig, hiába kell egyre több és több tényt belepréselniük a gyerekek fejébe, tudják, hogy ez egy lépést sem visz közelebb a 21. századi tudáshoz. Közben ők is látják, hogy a világ, a szülők, a gyerekek elvárásai nem azok, mint amit miniszter megkíván, látják, hogy ebben a rendszerben nincs helye projektmunkának, együttműködésnek, kreativitásnak, problémamegoldásnak, IKT eszközök alkotó használatának, pedig az iskola falain kívül pont ezekre van szükség. De jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a valódi problémáikat az oktatás irányítói megérteni sem képesek.
Forrás: index.hu
