A BlackRock az idei második negyedévben már 9500 milliárd dollár vagyont kezelt. Ez a magyar éves GDP 63-szorosa, a világ GDP-jének pedig több mint a tizede. A világ összes részvényének értéke az ötödével több, mint a globális GDP.
A BlackRock csak az egyik azok közül a cégek közül, amelyek az utóbbi évtizedben óriásira nőve lassan a világ összes vagyonát kezelni fogják. Ha hozzávesszük a hasonló modellben működő Vanguardot, a State Streetet és a Fidelity-t is, akkor már a húszezer milliárd dollárt közelíti a kezelt vagyon mennyisége. A passzív részvényalapok különösen a 2008-as válság után kaptak lendületet, amikor az aktívan kezelt, gyakran egy-egy pénzember személyes imázsával eladott magántőkealapok és hedge fundok tekintélye erősen megtépázódott.
A válság után széles körben elterjedtek a tőzsdén kereskedett alapok (az ETF-ek), amelyekkel – az aktív alapokhoz képest – kirívóan alacsony jutalékért cserébe lehetett a legkülönbözőbb részvényindexeket követni. Az egyéni ügyfelektől a legnagyobb intézményi szereplőkig – például az óriás nyugdíjalapokig – szinte mindenkinek ez a befektetési forma érte meg a legjobban. Az utóbbi évtizedben ezért elképesztő ütemben áramlott be a tőke ezekbe az alapokba, és ez oda vezetett, hogy az ETF-ek kezelői a legnagyobb tulajdonosok lettek a részvénypiacon.
A BlackRock és a Vanguard alapjai mostanra a legtöbb amerikai cégben együttesen 15 százalékos vagy nagyobb súllyal tulajdonosok, de az európai tőzsdéken is 10 százalék feletti az arányuk. Kifejezetten jellemző, hogy ők a legnagyobb részvényesek az óriásvállalatoktól a kisebb nyilvános cégekig szinte mindenhol. A közgyűléseken kötelező megjelenniük, egy összesítés szerint a BlackRock képviselői évente 16 ezer céges döntéshozó fórumon jelennek meg, ahol 160 ezer kérdésben szavaznak.
A BlackRock egy ideje felváltotta a Goldman Sachs-ot az amerikai pénzügyi rendszer emblematikus árnyékszereplőjeként. Egy tanulmány szerint a vagyonkezelők diadalmenetének akkora súlya van – különösen az egész világ pénzügyi fejlődését jelentősen befolyásoló USA-ban -, hogy szinte észrevétlenül a kapitalizmus új szakaszába léptünk emiatt.
Benjamin Braun német közgazdász szerint a vagyonkezelői kapitalizmusnak teljesen más jellemzői vannak, mint a megelőző időszakok uralkodó vállalatirányítási korszakainak. A gazdaságszociológusok az USA-ban a 19. század vége óta különböző korszakokat különböztettek meg aszerint, hogy éppen melyik érdekcsoport diktálja a tempót. A bankárok vezette pénzügyi kapitalizmus a harmincas években ért véget, a vállalatvezetők által uralt menedzserkapitalizmus pedig a nyolcvanas évekig tartott.
Azóta a közmegállapodás szerint a részvényes kapitalizmus korszakát éljük, amikor is a cégek tulajdonosai folyamatosan magas pénzügyi teljesítményt követelnek meg a menedzsmenttől (ami emelkedő részvényárfolyamokban, osztalékban vagy részvény-visszavásárlásban nyilvánul meg), amit a vezetők magas jövedelmével és részvényopcióival hálálnak meg, miközben a munkavállalók érdekei a háttérbe szorulnak.
Miben más a vagyonkezelői kapitalizmus, mint a részvényes?
Braun szerint alapvetően nem változik a rendszer, továbbra is a részvényesek érdekei az elsődlegesek, de van három nagy különbség. Egyrészt a vagyonkezelők sokkal nagyobbak, mint akár a legnagyobb intézményi befektetők, így a korábbiaknál sokkal koncentráltabb a cégek tulajdonosi szerkezete. Amellett, hogy nagyok a vagyonkezelők, mindenhol ott vannak, iparágtól és földrajzi régiótól függetlenül: nem választanak kedvenc céget, iparágat vagy országot, mindent megvesznek, ami benne van abban a részvényindexben, amit az ügyfeleik követni szeretnének. És ami talán a legfontosabb, teljesen mások az ösztönzőik, mint azoknak a befektetőknek, akik közvetlenül szereznek tulajdont egy cégben. Utóbbiak abban érdekeltek, hogy a cég, amiben tulajdont szereztek, minél több pénzt termeljen és juttasson vissza a tulajdonosoknak.
A vagyonkezelők viszont lényegében pénzügyi közvetítők csak. A leginkább abban érdekeltek, hogy ügyfeleik, a megtakarítók-befektetők náluk tartsák a pénzüket és fizessék a díjakat. Azaz a megtakarítási piac minél nagyobb részének megszerzése a cél, a vállalatok teljesítménye ehhez képest csak másodlagos. Ennek ellenére, ha nem is nagy lelkesedéssel, de ők gyakorolják a tulajdonosi jogokat. Ennek számos következménye van a gyakorlatban a kapitalizmus működésében, köztük néhány egyértelműen negatív.
Az egyik a verseny háttérbe szorulása. Ha egy piacot néhány nagy szereplő ural, és ezeknek ugyanaz a néhány nagy pénzügyi alap a tulajdonosa, akkor ott nem valószínű, hogy tankönyvi módon érvényesül a piaci verseny. Ha ugyanis a befektetők az egész szektorban átfogóan tulajdonosok, akkor az az érdekük, hogy az egész szektor jövedelmezősége növekedjen. Ez viszont a versenyt korlátozó magatartások terjedését segítheti.
Egy másik probléma lehet a passzív tulajdonosokkal, hogy mivel nem mérlegelnek, hogy hova fektessenek be, ezért nem büntetik a rosszul teljesítő cégeket sem. Így a menedzsmenten kisebb lesz a nyomás, hogy jobb munkát végezzen. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy alacsony szinten maradjanak a beruházások és az innováció.
A vagyonkezelők – illetve a náluk befektető tulajdonosok – lobbiereje a másik oldalon jelentős szerepet játszhatott abban, hogy a piacokat szabályozó hatóságok lényegében betiltották a részvénypiaci esést, az indexek esését szinte azonnal jegybanki vagy kormányzati beavatkozások követik. Ennek sok kritikusa van, a mennyiségi lazítási programok az utóbbi évtizedben jelentősen hozzájárultak a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedéséhez és a piaci árjelzések torzulásához.
Annyira sok már a vagyon, amit a BlackRock kezel, hogy bizonyos szempontból a mai világban ez a cég áll a legközelebb a világkormányhoz, vagy inkább világmenedzsmenthez. Globálisan szétszórt kezelt vagyona és a rövid távú pénzügyi megközelítéstől elszakadt érdekei akár alkalmassá is tennék rá, hogy pozitív szerepet játsszon a nagy globális problémák megoldásában, például az éghajlatváltozás elleni küzdelemben.
Ha továbbra is ilyen tempóban nő a kezelt vagyonuk, akkor belátható távolságba kerülhet egy olyan világ, ahol csak ez a néhány cég dönt a világ összes tőzsdei vállalatának ügyeiben, miközben ők adnak tanácsot a politikai döntéshozóknak, és (legalábbis technikailag) a hiteleket is ők adják a vállalatoknak.
Az már most egyre világosabb, hogy ez a helyzet nem egészséges, ha a hagyományos piacgazdasági logikából indulunk ki, de nem kizárt, hogy hosszú távon váratlan, eddig ismeretlen hatalmi és intézményi helyzethez vezessen.
BankWeb vélemény:
Szerintem a probléma a cikkben jelzettnél is sokkal nagyobb és a kialakult helyzetben a befektetőktől egészen más reakciót vált ki. Nem elég a felismerésig eljutni egy új döntési mechanizmus kialakítása szerintem a cél. Akit érdekelnek a további részletek, az a befektetési tanfolyamon ismerheti meg a részleteket.
Forrás: g7.hu cikke alapján
