A fiatalok élethelyzete más

Érdekes fejlemény alakult ki a szavazási minták terén az Atlanti-óceán mindkét partján: a fiatalok az idősebb generációhoz képest teljesen másként választanak. Úgy tűnik, mély szakadék jött létre, amely kevésbé a jövedelmek, a képzettségek vagy a nemi hovatartozás alapján, hanem inkább a generációk mentén alakult ki. Jó okai vannak, hogy ez a megosztottság létrejött. Az idősek és a fiatalok élete, vagyis az a mód, ahogyan élnek, eltérő. A múltjuk és a jövőbeli kilátásaik is különböznek.

A hidegháború már azelőtt véget ért, hogy sokan megszülettek volna. Olyan szavak, mint a szocializmus, nem azt a jelentést hordozzák, mint egykor. Azzal minden rendben van, ha a szocializmus egy olyan társadalmat jelent, amelyben foglalkoznak a közös ügyekkel, az emberek törődnek másokkal és a környezettel, amelyben élnek. Egy negyed vagy fél évszázaddal ezelőtt azonban elhibázott kísérleteket láttunk. A mostaniak viszont nem mutatnak hasonlóságot azokkal. A múlt hibái nem mondanak semmit az új kísérletekről.

Az idősebb felső középosztálybeli amerikaiaknak és európaiaknak jó életük van. Amikor beléptek a munkaerőpiacra, jól fizető állások vártak rájuk. A kérdés, amelyet feltettek maguknak, az volt, hogy mivel akarnak foglalkozni, nem az, hogy meddig kell a szüleikkel élniük, amíg egy olyan állást szereznek, amelynek révén lehetőségük lesz elköltözni a szülői házból. Ez a generáció arra számított, hogy biztos állása lesz, fiatalon megházasodik, valamint vesz egy házat – talán még egy nyaralót is –, végül biztos nyugdíjat élvez. Azt várták, hogy jobban élnek majd, mint a szüleik.

Bár a mostani idősebb generációnak nem ment minden simán, elvárásaik nagyobbrészt teljesültek. Manapság a fiatalok ennek éppen az ellenkezőjére számítanak, álljanak bárhol a jövedelemelosztási szinteken. Azzal néznek szembe, hogy állásuk várhatóan egész életük során bizonytalannak lesz mondható. Sok felsőfokú végzettségűnek hónapokon át kell állást keresnie, és gyakran csak azt követően talál, hogy egy vagy két gyakornoki pozíciót elvállal fizetés nélkül. Továbbá, ők szerencsésnek mondhatják magukat, mivel tudják, hogy szegényebb társaik, akik közül néhányan jobbak voltak az iskolában, nem tehetik meg, hogy egy vagy két évet fizetés nélkül dolgozzanak, és nincs meg a kapcsolatuk sem ahhoz, hogy először egy gyakornoki állást szerezzenek.

A mostani fiatal egyetemistákat adósságok sújtják, minél szegényebbek, annál többel tartoznak. Így nem az a kérdés, milyen állást szeretnének maguknak, hanem az, melyik állás mellett lesznek képesek arra, hogy kifizessék diákhitelüket, amely gyakran húsz vagy annál több évig is terheli őket. Hasonlóképpen, a lakásvásárlás egy távoli álomnak tűnik számukra. Ezek a küzdelmek egyben azt is maguk után vonják, hogy a fiatalok nem sokat gondolnak a nyugdíjaséveikre. Ha mégis ezt teszik, akkor csak megrémülnek attól, mennyi pénzt kell még keresniük ahhoz, hogy öregkorukban tisztességes életet élhessenek.

A mostani fiatalok a nemzedékek közötti korrektség szemüvegén keresztül látják a világot. A felső középosztály gyerekei végül jól járnak, mivel szüleiktől megöröklik a vagyont. Miközben talán nem kedvelik ezt a fajta függőséget, azonban ennek alternatívájára még ennél is kevésbé vágynak.
Ezt a méltánytalanságot igen nehezen lehet megmagyarázni. Nem arról van szó, hogy a mai fiatalok nem dolgoznak elég keményen: ezek a nehézségek azokat is érintik, akik kitűnőek voltak az iskolában, és mindent „megfelelően” csináltak.

A társadalmi igazságtalanság érzetét erősíti, hogy azt látják, azok a bankárok, akik a gazdaság elhúzódó bajait okozó pénzügyi krízist előidézték, hatalmas bónuszokat kaptak, és közülük szinte senkit sem vontak felelősségre. Óriási csalások történtek, azonban nincsenek tettesek. A politikai elitek azt ígérték, hogy a „reformok” soha nem látott jólétet eredményeznek. Ez valóban így is lett, de csak a társadalom felső egy százalékának. Mindenki más, beleértve a fiatalokat is, eddig nem látott bizonytalan helyzetbe került. Ez a három realitás – vagyis az eddig nem látott társadalmi igazságtalanság, a jelentős méltánytalanság, illetve az elitekkel szembeni bizalomvesztés – határozza meg a mostani politikai klímát.

Továbbra sincsenek azonban megfelelő válaszok. Ez magyarázza, hogy a középbal és -jobb pártok Európában veszítenek befolyásukból. Amerika különös helyzetben van: miközben a republikánus elnökjelöltek a demagógia terén próbálják felülmúlni egymást, és át nem gondolt javaslataik csak tovább rontanának a helyzeten, addig mindkét demokrata elnökjelölt olyan változtatásokat javasol, amelyek – ha átmennek a kongresszuson – érdemi változást hozhatnak.

Ha a Hillary Clinton és Bernie Sanders által javasolt reformokat elfogadják, akkor korlátok közé szorulhat a pénzügyi rendszer azon képessége, hogy olyanokat használjon ki, akik már bizonytalan helyzetben vannak. Mindketten olyan alapos reformokat javasolnak, amelyek megváltoztatnák az amerikai felsőoktatás finanszírozását.

Többre van szükség ahhoz, hogy a saját otthon ne csak azok számára legyen elérhető, akiknek a szülei képesek a hitelhez szükséges önerőt előteremteni. Ahhoz is több intézkedés kell, hogy a biztos nyugdíj elérhető legyen a tőzsdék hullámzása és a jelenlegi zéróközeli kamatszintek mellett. Még fontosabb, hogy a fiatalok számára addig nem lesz simább az út a munkaerőpiac felé, amíg a gazdaság nem teljesít jobban. A „hivatalos” 4,9 százalékos amerikai munkanélküliségi ráta valójában magasabb szintű állástalanságot takar, amely leszorítja a béreket. Nem leszünk képesek orvosolni ezt a problémát, ha azt nem ismerjük fel. A fiataljaink felismerik. Érzékelik a generációk közötti igazságosság hiányát, és joggal dühösek.
Szerző: Joseph E. Stiglitz, a Columbia Egyetem közgazdasági Nobel-díjas professzora
Forrás: vg.hu

Minden vélemény számít!

Név *
Email *
Weboldal