Buborékokban élünk, miközben az életünket meghatározó és befolyásoló valóság sokkal nagyobb, sokkal bonyolultabb és sokkal ijesztőbb is, mint ahogyan azt látjuk vagy látni akarjuk – állítja Ziya Tong, aki egy könyvben gyűjtötte össze az emberiség nagy illúzióit, és ezek kockázatait.
A Torontóban élő műsorvezető és tudományos újságíró ezt az embert próbáló folyamatot egy könyvben örökítette meg. A buborék Ziya Tong meghatározása szerint végső soron egyfajta kollektív fikció. Egy buborékban biztonságban érezhetjük magunkat, de valójában nem vagyunk biztonságban, mert nem veszünk tudomást arról, ami körülötte van.
„Itt ülök az asztalomnál az irodámban, és úgy tűnik, mintha egyedül lennék, de ahogy elkezdek másként nézni a világra, rá kell jönnöm, hogy minden felület, amely körbevesz, tele van mikroszkopikus élettel. Tulajdonképpen egy zsúfolt szobában vagyok.” Vagyis ha csak a saját szemünkre hagyatkozunk, a valóságnak mindössze egy egészen vékony szeletét láthatjuk. Ziya Tong az érzékelésünknek és a gondolkodásunknak a korlátaiból adódó következményeket vakfoltoknak nevezi. És nem mindig arról van szó, hogy valamit nem látunk, sokkal inkább arról, hogy nem akarjuk észrevenni, még akkor sem, ha láthatnánk.
A könyv egyik leggyakrabban idézett felismerése – amely a szerző szerint a túlélésünk szempontjából az egyik legveszélyesebb is, hogy A 21. században kamerák vannak mindenhol, kivéve ott, ahonnan az ételünk és az energiánk jön, és ott, ahová a szemetünk megy.
„Igy is olyan sok mindennel kell foglalkoznunk, körülöttünk rengeteg a rombolás, a káosz, az erősödő önkény, és amikor kimerülten hazaérünk a munkából, az utolsó dolog, amire vágyunk, hogy újabb problémák kerüljenek elénk. Így aztán az agyunk kikapcsol bizonyos dolgokat, kiskutyákról és unikornisokról akarunk képeket nézegetni, és idétlen szappanoperákra kapcsolunk, olyasmit keresünk, ami megnevettet” – vált megértő hangnemre Tong, hogy aztán gyorsan a kijózanítás felé vegyen egy kanyart: A gond az, hogy miközben mi megpróbáljuk elterelni a figyelmünket, a problémák csak nőnek, a buborék pedig egyre vékonyabb lesz, sőt néhány helyen már láthatjuk, hogy kezd kipukkanni.
Nézzük csak meg San Francisco erdőtüzektől vörösre festett égboltját. „Már nincs szükségem egy időgépre, hogy megtudjam, milyen lesz a világ a klímaváltozás után, mert elég, ha kinézek az ablakon, a látvány pedig apokaliptikus. És itt megérkezünk a koronavírus-járványhoz is, amely mintha derült égből csapott volna le 2020-ra, pedig számíthattunk volna az érkezésére, ha kinézünk a buborékunkból. Ziya Tongnak hidegzuhannyal felérő magyarázata van. „Egyrészt nem lenne most járvány, ha mi emberek, a sok milliárd életforma egyikeként nem tolakodtunk volna be a többiek életébe. A bolygót úgy kezeljük, mintha minden egyes része a tulajdonunk lenne, jogunk van kivágni azt az erdőt, jogunk van bármit tenni azzal az óceánnal, de nem jut eszünkbe, hogy mi is csak egyike vagyunk a sok fajnak, és hogy a természet visszavághat. Most épp egy láthatatlan vírussal, amely hiába kicsi, a hatása óriási.”
Amikor arról kérdezem, hogy meglátása szerint melyik a túlélésünk szempontjából a legkritikusabb buborék, a beszélgetésünk leplezetlenül kapitalizmuskritikus fordulatot vesz, és egy, a könyvben is kifejtett gondolatmenetet húz elő annak érzékeltetésére, hogy a tulajdonlás fogalma mennyire tévképzet. „Azért birtokolunk dolgokat, mert az elménk azt mondja, hogy ezek a dolgok a birtokunkban vannak. Ha például kimész a tengerpartra és találsz egy kagylót, az a tiéd. De ha kimegyek a tengerpartra, és felállítok egy kagylóstandot, akkor már fizetned kell érte. Ha bemész egy boltba, semmi sem a tiéd, de ha fizetsz érte, mondjuk, egy gyertyáért, akkor az egyszer csak a te gyertyád lesz, egy különleges tulajdon” – csupaszítja le a vásárlás és a birtokba vétel aktusát. Tong szerint a kapitalizmusnak ezen a szintjén fontos lenne, ha elkezdenénk leválasztani magunkat a tárgyainkról, és felismerni, hogy nem vagyunk egyenlőek a dolgainkkal.
Az egyik legmakacsabb nagy összcivilzációs buborékunk persze az, hogy mi emberek, különlegesek vagyunk, és a zseniális szuperhatalmunk feljogosít arra, hogy uraljuk a bolygót, sőt az egész világot.Van egy viszonylag nagy agyunk, képesek vagyunk kommunikálni a gondolatainkat, és kifejlesztettünk rengeteg dolgot. És ezek a dolgok és eszközök tettek hatalmassá minket.
Egy kicsit alázatosabbaknak kellene lennünk, legalább annyira, hogy ne gondoljuk azt, hogy mi vagyunk az univerzum közepe: Mert ez az egyik legtragikusabb hiba, amit a fajunk elkövetett.
Forrás: hvg.hu
