Ismét átlépte a 400 forintos lélektani határt, aztán 402,8 forinton tetőzött az eur/huf árfolyam. Ez most ok vagy okozat? Mi vezetett ide?
A forint gyengülése nem most kezdődött, több ilyen szakaszt is kijelölhetnénk, de vegyük csak a legdurvább emelkedést, ami 2019. év elején kezdődött. Áprilisban már 370 forinton állt az euró, 15-20 százalékos gyengülést mutatva pár hónap alatt. 2022. márciusában már volt 400 forint, és várhatóan nem lesz szokatlan ez a szint a jövőben sem. Kicsit oxigénhiányos, ezért hallucinációim is vannak ilyen magasságokban, de azért igyekszem emlékezni és megkeresni az ide vezető okokat.
Eröltetett gazdasági növekedés
A 2010-es évek maga volt a paradicsom: alacsony kamatok és szinte semmi infláció, rengeteg hitelt vett fel a lakosság és a vállalatok is, ömlöttek az állami milliárdok és nem utolsó sorban az EU pénzek.
A gazdaságpolitika és a monetáris politika is egy eröltetett növekedésű, „túlnyomásos” gazdaságot tartott fenn, amelynek az alapjai erősen inogtak: elöregedő népesség, romló oktatási színvonal, túlköltekező állam, pénzt nyomó jegybank. Meddig volt ez folytatható? Hát eddig.
Sokan gondolhatják, hogy a járvány, a globális gazdaság gondjai, a háború vezettek oda, ahova jutottunk, de nem. Más sem mutatja ezt jobban, mint hogy a háborút hasonlóan közelről megélő régiós országok devizái jobban teljesítettek például az euróhoz képest, mint a forint. A gondok tehát mélyebben rejlenek és végzetesebben alakították ki a mostani helyzetet. Az árfolyam alakulása csak következmény…
A növekedés alapjai hiányoztak, a sok pénzt pedig nem arra költöttük, ami a gazdasági szerkezetben, hatékonyságban, olcsóbb államban, tartalékokban, jobban képzett munkaerőben és sok más hosszú távon előnyös tényezőben jelentkezhetett volna, hanem feléltük, elpancsoltuk, rövid távú célokra, egyszeri támogatásokra, meg nem térülő beruházásokra költöttük.
Tízen év alatt a GDP kétharmadát kitevő EU támogatás, hasonló nagyságrendű költségvetési és jegybanki beruházási és működési támogatás ömlött a gazdaságba és sem a GDP számok, sem az életszínvonal, sem semmi más gazdasági előrelépés, társadalmi javulás nem igazolja vissza az elköltött milliók felhasználásának helyességét.
Az árfolyam ítéletet mond
A forint árfolyama ott van, ahova a gazdasági körülmények ismeretében a piaci szereplők pozícionálják.
Az ország komoly bajban van, a hosszútávú gondok megoldására gondolni sem merünk, inkább a tűzoltás viszi el a mostani hatalmas erőforrásokat. Mert a költségvetés csúnyán megborult, a költekezés, választási pénzszórás árát most kell megfizetnünk.
A sok állami támogatás, pénzosztás, beruházás, rezsicsökkentés és árstop után most jön a feketeleves. Ki fogja ennek az árát megfizetni? Végső soron a lakosság. Nagy a teher a vállalkozásokon is, közülük azok élik jobban túl ezt az időszakot, akik a terheket tovább tudják hárítani, árat tudnak emelni. Mind megpróbálják, de nem fog mindenkinek sikerülni. Az állam is rendesen osztja a pofonokat extraprofit formájában, ami ismét egyenlőtlen és igazságtalan helyzeteket generál, egyedi, pillanatnyi előnyökért beáldozza a hosszú távú biztonság és stabilitás amúgy is gyenge, de mézes- mázos képét.
A végén ott a lakosság, aki a balhét el fogja vinni. Minél szegényebb és kiszolgáltatottabb, annál nagyobb bajban lesz. A gazdagok túlélik, de mi lesz a szegény, minimálbért kereső, inflációtól sújtott tömegekkel?
Mit hoz a jövő?
Semmi jót. A magyar egy nyitott gazdaság. Ezt megtapasztaljuk minden alkalommal, amikor a világ kifordul a sarkából: legyen az gazdasági válság, olajválság, „begyűrűző infláció”, külső-belső tényezők romboló hatása. Mindig ott vagyunk a bot rosszabbik végén.
A forint grafikonját csak azért rakom ide, mert jól láthatóak rajta a kiugrások, a folyamat egésze. Ez nem egyszeri és egyedi jelenség, hanem következmény.
A költségvetést stabilizálni nem olyan nagy feladat, csak játék a számokkal. Az államadósság is nőhet még jó sokáig – ha nem rendül meg a bizalom és megveszik az újabb kibocsátású papírokat, akkor nem a jegybanknak kell a végén egyre jobban bevásárolnia belőlük. Az életszínvonal romlását a legtöbb család csak évek múlva fogja tragikusan megélni, addig felélik a kis tartalékaikat, elviselik a romló körülményeket valahogy. Minden működik és megy tovább még pár évig.
De az elmulasztott lehetőségeket, a hozzánk be nem érkező tőkét és tudást a romló egészségügyi és oktatási helyzetet alig lehet jól mérni, de meg lehet magyarázni. Tehát semmi sem fog változni, egyénileg kell a saját helyzetünket stabilizálni, a gondjainkat megoldani, mert ismét nem számíthatunk senkire. És semmi jóra.
