Ki ne gondolta volna már végig, hogy mekkora vagyonnál dőlhetne hátra, mekkora az az összeg, ami után akár fel is hagyhatna a pénzkereséssel. Mindez persze igen szubjektív…
Látni fogjuk, hogy százmillió forintos vagyonból akár ötven évig is el lehet élni. Igaz, ekkora vagyon felhalmozása fegyelmezett és rendszeres megtakarítással is eltarthat 20-30 aktív évig, utána sajnos már keveseknek marad ötven évük.
Egy családos ember ráadásul nem pusztán a családtagjaira szeretne költeni, de eleve ritkán számolhat úgy, hogy élete végéig éppen feléli vagyonát, hiszen biztosan vannak céljai a gyermekeivel kapcsolatban, taníttatás, lakások megvétele, örökség hagyása. Ettől azonban most el fogunk tekinteni, olyan „önző” emberek életpályáját nézzük, akik vagyonukkal egyetlen célt keresnek, az életük végéig tartó létbiztonságot.
Induljunk ki a példa kedvéért egy olyan 20 éves fiatal helyzetéből, aki 80 éves életkort jósol magának. Mekkora vagyonnál vonulhatna vissza?
Ha a legegyszerűbb számolásokkal kezdjük, akkor gondolkodhatunk úgy, hogy 1 milliárd forint biztosan elég, ennyi pénzből kamatjövedelem nélkül is hatvan évig 16,7 millió forintot költhetünk évente, ami bizonyára még az időszak legvégén is kényelmes költést tesz lehetővé. Azért az okos milliárdos fialtatja is a pénzét, hiszen évi 5 százalékos inflációval számolva a 16,7 millió forint hatvan év múlva, csak 940 ezer mai forintnak felel meg. Ebből is ki lehet jönni, de azért ez már nem olyan bőséges.
Befektetve
De hát miért is mondanánk le a pénz kamatoztatásáról? Ha pedig képesek vagyunk örök időkre 5 százalékkal (vagyis a feltételezett pénzromlásnak megfelelő kamattal) kamatoztatni az egymilliárd forintot, akkor még a vagyonunkhoz sem kell hozzányúlni. Minden évben 50 millió forinttal gazdálkodhatunk anélkül, hogy a tőkéhez hozzányúltunk volna, ez bizony bőséges megélhetés. Egymilliárd forintot azonban kevesen halmoznak fel, ez már az a nagyságrend, amit csak vállalkozással lehet elérni, bérből, még igen magas bérből is nehéz összekuporgatni.
Ha egy nagyságrenddel lejjebb lépünk, és százmillió forintból indulunk ki, akkor azt fogjuk látni, hogy ez bizony már nem feltétlenül elegendő. Tételezzük fel, hogy 20 éves pályakezdőnk tíz év munkával elérhetőnek tartja ezt az összeget, vagyis tervei szerint harmincévesen vonulna vissza a százmilliójával. Kamat nélkül így évente kétmillió forintot élhetne fel, ez havi kétszázezer forintnál is kisebb költést enged, ami a későbbi években, az inflációtól sújtva, már igen kicsi összeg lesz.
Természetesen nem mond le a kamatról, berakja ő is állampapírba, vagy a bankba a pénzét. Öt százalékos hosszú távú kamatot feltételezve, évi 5 millió forintból élhet. Ez – ha valóban csak a kamatot éli fel – havi 417 ezer forint, ami eleinte magas életszínvonalhoz elegendő, ám ötven év múlva (továbbra is 5 százalékos inflációt feltételezve) a hajdani 417 ezer forint már csak akkora havi büdzsének felel meg reálértéken, mint ha ma valaki havonta 38 ezer forintból akarna megélni. Ez bizony megint csak kevés. Így még nem dőlhetünk hátra.
A tőke is felélhető
Miért kellene azonban ragaszkodnunk a tőke megtartásához, azt is fel lehet élni, illetve miért kellene mindig ugyanakkora nominális összeget elkölteni, költsünk az elején kevesebbet, majd az egyre több év inflációjával sújtott időszak után egyre többet.
100 millió forint ötven évre elosztva éppen kétmillió forint reálértékű éves költést tesz lehetővé. A hangsúly a reálértéken van, vagyis az első évben kétmilliót költhetünk, de a következő évben az inflációval mindig megnövelhetjük az éves kiadást. Vagyis, ha a megmaradt pénzünket ötszázalékos hozammal bankban tartjuk, akkor azt érjük el, hogy ötven éven keresztül évente mindig 5 százalékkal többet költhetünk, az utolsó évben már 21,8 millió forintot, de ez a nagy összeg sem lesz Hawaii, hiszen ötven év múlva ez fog megfelelni a mai 2 millió forintos éves költésnek.
Reálhozam
A valóságban százmillió forint jó eséllyel magasabb életszínvonalra is elegendő ötven évre. Ami pedig ezt biztosítja, az a kamatos kamat. Ami ezt mégis veszélyezteti, az a kamatadó, illetve az árfolyam-nyereségadó. Feltételezve, hogy a leghosszabb futamidejű állampapírok (ez ugye biztonságos befektetés) évi 8 százalékos hozamot ígérnek és 5 százalék a hosszú távú magyar inflációs szint (remélhetőleg ennél alacsonyabb lesz), akkor ez legalább 3 százalékos reálhozam. Vagyis a pénzünk többet fial, mint amennyit romlik. (Persze 50 év alatt lehetnek negatív reálhozamos évek is, ez most csak egy egyszerűsített matek.)
Számoljunk újra! Ha 8 százalékkal fial a megtakarításunk, ám az éves kiadásainkat csak 5 százalékkal kell az infláció miatt növelni, akkor a mai százmillió forintból évi 3,7 millió forintos reálértékű kiadás finanszírozható. Vagyis ötven éven át költhetünk havi 300 ezer forintot úgy, hogy ezt a kezdő kiadást az inflációval mindig megnöveljük. Ha azonban figyelembe vesszük a kamatadót/SZJA-t, akkor megint változik a képlet, elképzelhető, hogy alig jövünk ki a pénzünkből.
Felhalmozás – kamatos kamat
Igen ám, de minek is beszélünk erről? Hogyan is lehetne tisztességesen, például egy bérből és fizetésből élő embernek százmillió forintot felhalmoznia? Biztosan nem könnyű, de nem is lehetetlen. A rendszeres megtakarítás, és a megtakarított pénz fegyelmezett befektetése csodákra képes. Ha valaki képes havi 100 ezer forintot minden hónapban megtakarítani és talál egy olyan befektetési portfóliót, ami havi 10 százalékos hozamot hoz, akkor 25 év alatt eléri a százmilliós vagyont. Aki 200 ezer forintos havi új megtakarítást vállal, és ezt fekteti be, annak 19 év is elegendő.
A baj az, hogy a legtöbb ember nem halmoz fel ennyit. Talán éppen ezért vállalja át az egész életpálya-tervezést az állam, ezt hívják nyugdíjrendszernek. Az aktív évek havi megtakarításait az állam menedzseli, ahogyan az inaktív évek juttatásait is. De vajon az állam jól gondoskodik majd rólunk?
Akad, aki soha – akad, aki mindig
A pénzkeresés befejezését legtöbbünk életében a nyugdíjba vonulás jelenti. Valójában sokan élnek végig úgy életeket, hogy noha munkaképesek, soha nem dolgoznak. Vagy azért, mert soha nem is próbálták, de a családi, a szociális háló biztosítja a fennmaradásukat, kedvezőbb esetben pedig azért, mert nem „szorulnak rá”, mesés vagyonba születtek bele. Mások pedig bár rég megtehetnék, hogy csak a vagyonukból éljenek, de talán éppen azért szereztek kiemelkedő vagyont, mert szeretik a pénzkeresés folyamatát, vagy a munkájukat, vagy a vállalkozást, a befektetést, mint „játékot”. Ez az aktív, vállalkozó típusú ember nem azt nézi, hogy mikorra érte el az élete végéig szóló létbiztonságot, nem tervez költési görbét élete végéig, éppen ellenkezőleg, jellemzően halála pillanatában a leggazdagabb, csak felhalmoz, felhalmoz, és bizony a túlzott munka miatt gyakran még aktív éveiben éri a halál.
Forrás: Figyelőnet
